17.fejezet

Jonghyun POV

Vonakodva vonultam ki a szobából. Szívem szerint bent maradtam volna Keyel, de tudtam, hogy azzal semmire sem mentem volna. Ráadásul azt sem akartam, hogy Taemin vagy Key lássa rajtam, mennyire fájt. Nem néztem rájuk csak a földet bámultam s próbáltam legyűrni a torkomban növekvő gombócot. Nem értettem, rám miért nem emlékezett és a többiek miért maradtak meg az elméjében. Ahogy ezen gondolkodtam, a csalódottság és a bánat mellé befurakodott egy másik, még erősebb érzés, de ez a gyomromból indult. Iszonyatos dühöt éreztem és egyszeriben féltékeny lettem. 

Taeminre emlékezett, pedig miatta történt ez az egész. Ha én lettem volna ott, most nem feküdt volna magatehetetlenül, kétségek között és az agyát erőltetve, hogy bármire is emlékezzen. Ha nem tudtam volna, hogy helytelen, ismét neki estem volna Taeminnek, de azt már nem tudtam volna elviselni, hogy Key miattam legyen rosszabbul.

Átkullogtam a nappaliba és levágtam magam a díványra, s egyszerre próbáltam vissza fojtani a könnyeim és a dühöm. Térdemen megtámasztottam a könyököm és a tenyerembe temettem a kezem. Ki akartam zárni a gondolataim. Eldobni őket az első szemetesbe.

Hirtelen felvillantak előttem az emlékképek. A tanárom Onew képe körvonalazódott előttem, ahogy életre tanított és én ittam a szavait. Hosszú órákon keresztül magyarázta nekem a vámpírok történelmét és, hogy miként maradtunk ilyen hosszú időn keresztül rejtve. Részletesen elmesélte a családom vérvonalát, és elmondta, hogy a kezdetektől szolgálta őket. Egészen kicsi gyerekkoromtól kezdve mellettem volt és terelgetett. Megtanított harcolni és úgy vért inni, hogy senki ne árulhasson el és ne is emlékezzenek semmire.

Képes voltam az érzelmeim által tárgyakat mozgatni, és ha úgy adódott eltűnni a semmibe egy szempillantás alatt. Utólag bele gondolva furcsa volt, hogy míg egész életében a vadászoktól óvott engem, magát mégsem tudta megmenteni.

Azon az éjjelen harcművészeti gyakorlatom volt és a kardvívást tanította nekem - persze fakardokkal, hogy ne sérüljön meg egyikünk sem – mikor a vadászok betörtek a birtokra és elözönlöttek mindent. Onew rám parancsolt, hogy menjek és rejtőzzek el, de én ellen szegültem. Túl fiatal voltam és lobbanékony. Segíteni akartam neki, meg akartam védeni, habár még magamat sem voltam képes, mégis úgy hittem, hogy menne.

A veszekedésünk elhúzódott én pedig észre sem vettem, hogy már csak pár méter választ el az ellenségtől, mivel mindvégig háttal álltam. Épp egy újabb értelmes kifogás után kutattam az elmémben, de még mielőtt megleltem volna Onew eltűnt előlem én pedig aggódva keresni kezdtem a tekintetemmel. Megfordultam s láttam, hogy az a karó, amit nekem szántak az ő mellkasából állt ki. Reflexszerűen váltam köddé még mielőtt az én mellkasomban is karó lett volna, és egy biztonságos helyen vártam, míg elvonultak. Minden erőmmel mesteremért imádkoztam, hogy túlélje s bár tudtam, hogy esélytelen mégis reméltem, hogy a vadász kezdő volt és így Onewnak nem volt komolyabb baja.

Imáim azonban nem hallgattattak meg – amint elvonult a veszély fejvesztve rohantam vissza mesteremhez, ám cseppet sem az a látvány fogadott, amire számítottam. Onew a földön feküdt a saját vérébe fagyva mellkasából pedig egy karó állt ki. Odarohantam, de már nem tudtam rajta segíteni. Ugyan az a bűntudat emésztett, mint akkor a tisztáson. Magamat hibáztattam, mert gyáva és gyenge voltam. Nem tudtam segíteni a mentoromon s Keynek sem bizonyultam hasznára. Önmarcangolásomból Taemin hangja zökkentett ki.

-      Veled akar beszélni. - vágta oda nekem foghegyről mintha csak az én hibám lett volna, a szemében azonban egészen más érzelem uralkodott – megjelent benne az együttérzés és a sajnálat halvány fénye.

Jobbnak láttam, ha nem válaszolok neki. Senkinek sem volt szüksége rá, hogy megint egymásnak essünk. Nem várta, meg míg bemegyek hozzá, csak állt ott néhány percig és várta a reakcióm, de nem volt energiám ismét háborogni. Majd elvonult a saját szobájába s nem maradt más csak a néma csönd és a tehetetlenség fájdalma.

Miután összeszedtem magam bementem Keyhez, de nem néztem rá – nem tudtam és nem is mertem ránézni. Nem emlékezett rám és féltem attól, hogy most, hogy nem ismert meg a tekintetem mindent elárul számára. Az összes fájdalmam, zavarodottságom és bűntudatom. Még magam sem voltam száz-százalékig tisztában az érzelmeimmel. Nem tudtam, miért féltettem őt ennyire és mi volt ez az érzés, ha a közelében voltam. Végső elkeseredésemben bemeséltem magamnak, hogy csak a vére vonzott ennyire.

Lehajtott fejjel vonszoltam magam oda az ágya mellett álló székhez s továbbra is kerülve a tekintetét leültem. Fogalmam sem volt mit kérdezzek tőle, vagy mit mondjak neki. Akármilyen témát dobtam volna, föl valószínűleg nem tudott volna rá mit mondani, mert csak én emlékeztem rá.

-         Jobban vagy már? – törtem meg a csendet végül, majd bátortalanul ránéztem. Az arca sápadt volt és időközönként megfeszült, ahogy küzdött a fájdalom ellen.

-         Fogjuk rá, de most már minden jobb lesz. - válaszolta, de valahogy a szemeiben nem ez tükröződött. Mintha maga sem hitte volna el. Látszott rajta, hogy legalább annyira össze volt zavarodva, mint én, bár nem teljesen ugyan abból az okból.

A nagy nehezen lecsillapított dühöm ismét előtört belőlem és újfent emlékeztetni kellett magamat, hogy ha most kitört volna belőlem minden azzal nem mentem volna semmire, Keynek pedig pláne nem könnyítettem volna meg a helyzetét.

Egyre csak azon járt az agyam, hogy mit mondhatnék, ami erőt adott volna neki, de nem jutott eszembe semmi. Bosszantott a tény, hogy Taeminre emlékezett, én pedig akárhogy igyekeztem rám nem.

Egyre csak a megoldáson járt az agyam. Már az is megfordult a fejemben, hogy megitatom a véremből, de arra semmi szükség nem volt, hogy még az átváltozás miatt is szenvedjen. Lehetséges, hogy csak átmeneti állapot volt, és ha jobban lesz, visszatérnek az emlékei.

-    Figyelj, nem tudom, hogy milyen kapcsolat volt köztünk, de nem szeretném, ha ez a pillanatnyi emlékezet kihagyás befolyásolná. Szeretném hallani a te szemszögedből is a dolgokat. Taemin valamennyit elmondott, de az teljesen más, amit ő látott és, amit te, mi megéltél, megéltünk. - törte meg végül a ránk telepedő hosszú csöndet. Legszívesebben elmondtam volna mindent töviről hegyire, hogy mi történt, hogy találkoztunk és, hogy miért voltunk itt. Talán még arra sem emlékezett, mi vagyok. Valahogy annyira más volt a tekintete – mintha nem egy olyan lényre nézett volna, akire tulajdon képen egész életében vadászott.

-      Ez majd akkor megbeszéljük, ha jobban leszel.... - egy mosolyt erőltettem az arcomra, s végül teljesen mást mondtam, mint amit a szívem súgott. Bár való igaz volt, hogy a szívem lassan egy teljesen más dallamot játszott. Egy olyan dallamot, amibe nem akartam bekapcsolódni, és ha rajtam múlt volna ki is töröltem volna.

Nem akartam bele gondolni a másik verzióba, miszerint elkésünk és Key meghal. Sokkal könnyebben bele törődtem volna abba, hogy nem emlékezett rám és semmi közünk nem volt és nem is lesz egymáshoz, mint, hogy végleg elmenjen.

Ismét eszembe jutottak az események, és, hogy miért is voltn ágyhoz kötve, sápadtan és görcsökkel küzdve. Összeszorítottam a fogaim s próbáltam elfojtani vámpírlétem bizonyítékait. Elkaptam róla a tekintetem, mielőtt észrevette volna, ahogy az íriszem feketéből vörösre váltott. A térdeimet kezdtem el bámulni és próbáltam nyugtató s jó dolgokra gondolni, hogy elszálljon a vörös köd az agyamról. Iszonyatosan dühös voltam Taeminre, amiért nem vigyázott rá. Key fordított esetben az életét adta volna a fiacskájáért, Taeminnek pedig meg sem fordult a fejében, hogy ha már Key megsérült legalább kórházba vigye.

A fiacskájára mégis emlékezett pedig miatta volt ágyhoz kötve kétségek közt. Teljesen elvesztem a düh és a féltékenység mocsarában s csak az zökkentett ki, hogy Keynek megváltozott a szívverése. Az addig egyenletes és ütemes ritmust felváltotta az egyre gyorsabb szívdobbanás. Felnéztem, hogy lássam mi történt, s láttam, hogy háta ívben megfeszült, szemei pedig fölakadtak. Fogalmam sem volt arról, hogy mit kellett volna tennem, sosem láttam még embereket ilyen helyzetben és nem is voltam orvos. Az első gondolatom az volt, hogy szólok Laynak, de nem mertem ott hagyni Keyt. Végül rászántam magam s futva rohantam Lay után. Még csak be sem kopogtam, csak berontottam a szobájukba.

-          KEY ROSSZUL VAN! - ordítottam zihálva.

-    Maradj itt vele megnézem mi történt. - mondta sietősen Taeminnek majd futó lépésben elindult Keyhez. A gyomrom görcsbe rándult és fogalmam sem volt, mit kellett volna tennem vagy, hogy segíthettem volna. Kétségbeesetten Taeminre néztem, de az ő szemében sem láttam mást csak aggodalmat és tehetetlenséget.

-       Gyere. Legalább te ne veszítsd el a fejed, mert akkor mindannyian meghalunk. - ragadta meg a karom s kezdett el húzni az ajtó felé. A mondat végére a hangja elcsuklott. Ugyan olyan megviselt állapotban volt, mint én, de ő mégis jobban álcázta, hogy kétségbe volt esve. A konyhába vezetett s leültetett a legközelebbi székre majd a hűtőből elő varázsolt némi vért, amit kiöntött egy pohárba és lerakta elém.

-   Igyál! - parancsolt rám, mikor leesett neki, hogy nem sok kedvem volt hozzá. Megpróbált határozottságot erőltetni a hangjába, de én kihallottam a mögötte megbúvó könnyeket, amiket igyekezett elfojtani. Nem néztem rá, csak szórakozottan játszottam a pohárral. - Gyomorszondát kérsz mellé vagy szívószálat?! Esetleg kérvényt nyújtsak be vörös masnival átkötve? - kezdte végleg elveszíteni a türelmét nekem pedig semmi kedvem nem volt a papolását hallgatni. Felálltam a székről s az ajtó felé indultam.

-        Most meg hová mész? - feszítette tovább a húrt. Végül is, volt, aki úgy vezette le az idegességét, hogy be sem állt a szája talán még a víz alatt sem.

-          Tönkre! - már nyitottam is az ajtót, de nem hagyta szó nélkül.

-          Bele halnál, ha egyszer normálisan válaszolnál?

-        Megyek, kiszellőztetem a fejem. Most jobb? - nem vártam meg a válaszát csak becsaptam magam mögött az ajtót s elindultam az éjszakába azzal a reménnyel, hogy legalább két perc megnyugvást találok az érzéseim és a gondolataim elől.