20. fejezet

Key (https://www.youtube.com/watch?v=oOkJaJjfzbE)

Az első dolog amivel ébredésem után szembesültem egy velem szemben békésen szundikáló Jonghyun volt. Az arca falfehér volt, a száján még marad némi vér, de a seb a hasán már majdnem teljesen begyógyult. A tenyeremre majd a csuklómra néztem ami immár bekötözve pihent mellettem, de sokkal jobban fáj mint számítottam rá. Émelyegtem és forgott velem a világ – arra gondoltam, talán a vérveszteség miatt, viszont a torkommal sem stimmelt valami. Olyan volt, mintha izzó vasat dugtak volna le a torkomon. Bántotta a szemem még a legapróbb fény is. Vadász voltam, így ismertem a tüneteket, de figyelmen kívül hagytam, hogy én akár vámpír is lehetek. A szívem gyorsabb ütemre váltott, ahogy tudatosult bennem ez a lehetőség. Ha tudtam volna, hogy ez a küldetés ilyen lesz valószínűleg el sem vállaltam volna. Amint jobban éreztem magam – a körülményekhez képest – felálltam és elindultam a szobám felé. Pontosabban csak indultam volna, ha nem csúszik ki a lábam alól a talaj és nem lepi el az agyam egy vörös köd. A puffanásra Jonghyun is felébredt s mire észbe kaphattam volna már ott is állt mellettem. Egyik kezével a tarkóm alá nyúlt s felemelte a fejem épp annyira, hogy lássa az arcom. Szó nélkül a szájához emelte a csuklóját és megharapta. A vérével akart megitatni, hogy jobban legyek.

-Teljesen elment az eszed?! Én nem leszek olyan mint te! - a kín miatt csak ordítani tudtam, de nem létezett az az isten, amiért bele mentem volna, hogy olyan szörnyeteg legyek mint akikre vadászok. -Attól tartok nemigen van más választásod. Vagy ez vagy a végleges halál. - csuklóját a számból tartotta ám én elfordítottam a fejem – Igyál! - parancsolt rám.

-Minek?! Neked nem tök mindegy, hogy élek-e vagy meghalok?! - vagy én képzeltem bele túl sokat vagy tényleg szíven ütötte ahogy ezt kimondtam. Mintha egy kést döftek volna a szívébe. Azokba a kiskutya szemekbe hirtelen csalódottság kúszott. Olyan volt mint egy gyerek akitől el akarták venni a játékát.

-Csak segíteni akarok, és képzeld nem tök mindegy, hogy életeben vagy-e vagy meghalsz. - szűrte a fogai között amitől már nem szomorú kisgyerekre sokkal inkább egy tacskóra hasonlított akitől el akarták venni a csontját. - Mindenképpen inni fogsz, mert nem hagyom, hogy meghalj ha kell erőszakkal nyomom le a torkodon. - ismét a szájához emelte a csuklóját és szívott néhány cseppet a saját véréből. Fogalmam sem volt mi ezzel a célja. Óvatosan letette a fejem a földre és befogta az orrom, hogy ne kapjak rajta levegőt ezért rákényszerültem, hogy kinyissam a szám. Eleszmélni sem volt időm – a számra tapasztotta ajkait. Éreztem a vér ízét a nyelvemen és az első gondolatom az volt, hogy meg tudnám szokni. Úgy éreztem magam mint egy újszülött akit táplálni kell. És azok az ajkak...azok a puha ajkak. Azonban amint az elkalandozásom véget ért, rögtön jött a bűntudat. Mégis mit csinálunk mi a nappali közepén?! És én miért hagyom neki?! Ám a legjobban az ijesztett meg, hogy képtelen voltam ellenállni sőt egy apró részem még élvezte is a dolgokat. Épp kezdtem volna átadni magam az érzésnek, mikor valaki hatalmas lendülettel szó szerint leszakította rólam Jonghyunt. Tippem sem volt ki lehetett az, de elhordtam őt mindennek amiért bele rondított a pillanatba. Tisztában voltam a gondolat súlyával, hogy helytelen amit érzek, de már semmi kedvem nem volt a lelkiismeretemmel harcolni. Az én drágalátos kicsi fiam azonban mintha a belső hangnak a megtestesítője lett volna. Nem hagyta, hogy bármelyikünk is szóhoz jusson és megmagyarázza a történteket csak neki esett Jonghyunnak a földre szorította s a nyakát kezdte el fojtogatni. A letámadott fél próbálta magáról lelökni Taemint, de annak elöntötte az agyát a harag és talán még egy atombomba se tudta volna lerobbantani onnan.

-Tudtam, hogy nem kellett volna megbízni benned te szemétláda! - szűrte a fogai között s tovább szorongatta Jonghyun nyakát, nem hagyva ezzel szóhoz jutni.

-Taeminnie! - nyögtem. A torkomban lévő fájdalom nem akart csillapodni csak intenzívebb lett. Megpróbáltam közéjük férkőzni de csak vonszolni tudtam magam. A gyomrom görcsbe állt a szívem hol gyorsabb hol lassabb ütemre váltott a végtagjaim elnehezültek. Forgott velem a világ ugyanakkor az érzékeim kezdtek kiélesedni. Egyszerre éreztem az álom súlyát a szemeimen és az erőt az izmaimban. Vékony jégen jártam ám nem tudtam melyik oldalnak engedjek. Elöntötte az agyamat a düh Taemin iránt. Jogtalanul szólt bele a dolgaimba. Ha meg kellett halnom, hát megteszem, ha élnem kell hát élek. A harag lendületet adott – minden erőmet össze gyűjtve Taemin felé lendültem s azzal az erővel le is rángattam Jonghyunról majd földre löktem. Pillanatnyi értetlenség tükröződött az arcán. Láttam, hogy nem érti mi is a helyzet majd csalódottság és düh ült ki a képére.

-Te most mégis kinek az oldalán állsz? - úgy nézett rám mint aki szellemet lát. Az agya képtelen volt felfogni az információt miszerint Jonghyunt védtem – bár magam sem értettem miért. Egy belső hang azt súgta, hogy nem hagyhatom, hogy baja essen.

-Nem állok senki oldalán, de ha ragaszkodsz hozzá, választhatok egy pártfogoltat. - úgy néztem rá mint egy szigorú anya a rakoncátlan kölykére aki rossz fát tett a tűzre, ám Taeminnek ez a nevelési módszer valahogy nem jött át. Döbbenten pislogott párat majd, mint egy lázadó kamasz felpattant és masszívan védeni kezdte az igazát.

-Neked teljesen elment az eszed?! Eljutott a tudatodig mit csinálsz most tulajdonképen?! Egy ember bőrbe bújt vérengző őskövületet védsz, aki olyanná akar tenni mint ő.

-Na azért az őskövület erős túlzás – szólt közbe Jonghyun, idő közben felállva – csak 300 éves vagyok. - magyarázta sértett fejjel, mire mind a ketten kérdően néztünk rá. Egyikünk sem értette, hogy kapcsolódott ez most a vita tárgyához. - Öhm.. azt hiszem ez majd egy másik téma lesz.. - vakarta meg zavartan a fejét.

-Meg akart menteni nem megölni! - fordultam vissza tékozló gyermekemhez, s próbáltam a helyes útra terelni.

-Ennyi az összes indokod? És megtudhatnám, mi az ő indoka arra, hogy ne zárjam ki a napra és ne csináljak belőle fáklyát?

-Amúgy én is itt vagyok... - totyorgott Jonghyun továbbra is mögöttünk zsebre vágott kézzel.

-Ja! Csak neked most kuss van! - hallgattatta el Jonghyunt. Már ha a vámpír - t-rexünk hallgatott is volna.

-Most kérdezted az indokomat, te IQ harcos! Gondoltam bekapcsolódom. - elővette azt az ártatlan fejszerkezetet ám ezúttal hatástalannak bizonyult.

-Néha vissza vehetnél az arcodból és akkor talán nem akarnának folyton kinyírni. - Taeminnél kezdett elszakadni a cérna és ezt nem csak onnan tudtam, hogy kétszer akkora lett a feje a dühtől. Sosem láttam még ennyire kibukva.

-De neked sem kéne kísértened a sorsod, Kölyök.

-Továbbra sincs semmi közöd a dolgaimhoz! - fordultam ismét Taeminhez. Ezidáig a tekintetem kettőjük között cikázott.

-De van közöm, pláne ha szörnyeteggé akar tenni.

-Lehetséges, hogy ezzel az aggódással már elkéstél.. - motyogott Jonghyun s reménykedett benne, hogy Taemin nem hallotta meg a megjegyzést.

-Akkor fáklyát csinálok belőled. - nem várta meg a választ, csak fogta magát és elvonult a szobájába hangosan csapva be maga mögött az ajtót. Belső vívódásom megkezdődött. Nem tudtam eldönteni, hogy utána menjek-e vagy padig maradjak a helyemen és hagyjam hadd főljön Taemin kicsit a levében. Egyik részemnek bűntudata volt a másik viszont elégedett volt azzal a ténnyel, hogy végre kiálltam a döntésem mellett. Jonghyunra néztem, de nem tudtam az arcáról leolvasni semmit. Talán jobb is, hogy magára öltötte a fapofát. Nem akartam még a dolog rá eső részén is rágódni – éppen elég volt nekem Taemin. Nagy sokára rávettem magam, hogy megmozduljak és Taemin szobája felé vettem az irányt. Hezitálva megálltam az ajtó előtt s újfent végig gondoltam a lehetséges szituációs helyzeteket. Megpróbáltam a legrosszabbra is felkészülni miszerint végig sem fog hallgatni. Mély levegőt vettem, elszámoltam magamban tízig majd bekopogtam ám nem érkezett válasz. Megismételtem a mozdulatot és benyitottam. Taemin a párnáját szorongatva gubbasztott az ágyán s meg sem mozdult. Csak halk szipogás hallatszott a sötétben s egy test sziluettje amely úgy ült egy helyben akár egy szobor. Megkockáztattam, hogy közelebb lépek hozzá bár féltettem a tárgyalási esélyeim. Megálltam előtte és vártam a reakcióját. Nem nézett rám csak bámult maga elé. Elfogott a bűntudat amiért olyan dolgokat vágtam a fejéhez, de mélyen belül tudtam, hogy igazam van. A lényem egyik fele Jonghyunhoz húzott a másiknak pedig fontos volt a társa. Csendben a nevén szólítottam, mire rám nézett. A tekintete teli volt dühvel, de volt benne némi fájdalom, magány és elhagyatottság. Akár egy gyerek akit magára hagytak és dühös volt a szüleire ugyanakkor bánatos, hogy nem lehet velük.

-Taemin... - kezdtem bele a mondandómba óvatosan – Én..sajnálom amiket az előbb mondtam. Viszont meg kell értened, hogy amit teszek annak a súlyával tökéletesen tisztában vagyok. Fontos vagy nekem ugyanakkor Jonghyun is egyre fontosabb, amit nem tudok egyenlőre hova tenni. - ötletem sem volt, mit mondhatnék még amivel megbékítem. A „b-tervnek” az minősült, hogy magára hagyom, s megvárom míg megnyugszik és azután próbálok beszélni vele. Viszont bántott, hogy így látom és a bűntudat is gyötört a szavak miatt nem szólva a viselkedésemről. Miután befejeztem a szónoklatom, tekintetét visszafordította a kezére s az ujjaival kezdett el babrálni. Vártam, hogy valami választ kinyög ám jó ideig nem érkezett semmi.

-Nem csípem ezt a Vérszívó dögöt, sem a modorát sem a fejét. Még az is irritál ha megszólal. A barátom vagy Kibum, fontos vagy és szeretlek, de nem fogok neked hazudni... - némi szünet következett míg összeszedte a gondolatait. - Nem vagyok hajlandó kibékülni Jonghyunnal és megbocsátani neki. Sajnálom, de választanod kell melyik oldalon állsz, hacsak valami csoda be nem következik amitől kénytelenek leszünk össze fogni. A válaszom ennyi és a bocsánatkérésed is elfogadva. De neki nem tudok megbocsájtani. - mikor befejezte a mondókáját meg sem várva a válaszom elterült az ágyon s a fejére húzva a takarót tudtomra adta, hogy lezártnak tekinti a témát és nem kíváncsi tovább a társaságomra. Nem maradt más számomra csak a „b-tervem” - ám azt is egy mozdulattal keresztül húzta mikor választás elé állított. Olyasmire kért amit képtelen voltam megtenni. Napról napra egyre jobban húztam Jonghyun felé ám nem akartam Taemint elveszíteni. Annyit nem ért az egész. Ám az iménti Jonghyun -féle harapásos letámadás óta kezdtem egyre furábban érezni magam. Úgy döntöttem, engedek Taeminnek és magára hagyom hátha reggelre lenyugszik. Amint kiléptem az ajtón, a kezdeti furcsa érzés átcsapott rosszullétbe. A szemem égni kezdett, a torkom marni és a gyomrom majd fel fordult. Ha nem lett volna elég, a fejem mindenféle apró nesztől zsongott. El akartam felejteni a mai napot szóval inkább a szobámba siettem s menet közben azt kántáltam magamban, hogy ez csak egy rossz álom s vége lesz mire felkelek. Márépp nyitottam volna a ajtót, mikor Lay utánam szólt. Nem tudtam mi hiányzott a napomból...

-Minden oké? Olyan nyúzottnak látszol. Taeminnel minden oké? - a szemem egyre fájdalmasabban izzott. Mintha egy forró pénzérmét nyomtak volna a szemhéjamra.

-Minden oké, és Minnie is jól van, csak kicsit zaklatott. Majd holnapra megnyugszik. Viszont én most inkább lefekszem, mert szét megy a fejem. - meg sem vártam a választ, csak feltéptem az ajtót majd becsuktam magam után és a fürdőbe siettem. Úgy éreztem kitikkadok. Ismertem minden jelet, minden tünetet mégsem akartam elhinni – beletörődni meg pláne nem. Nem válhattam vérengző vadállattá akit megvakít a vérszomj. Bele néztem a tükörbe s az első amit megláttam magamon 2 vörösen izzó szempár volt.  

19. fejezet

Jonghyun POV

Semmi másra nem vágytam jobban mint a felejtésre. El akartam felejteni az aznap este történteket. Dühös voltam, aggódtam és mellette össze is voltam zavarodva. Nem értettem egyáltalán miért érdekel az engem, hogy Key Taeminre emlékezett rám pedig nem. Semmi okom nem volt rá, hogy idegesítsen a dolog, azt leszámítva, hogy Taemint egy kanál vízbe meg tudtam volna olykor fojtani. Fél karomat odaadtam volna egyetlen perc felejtésért. Azt se tudtam merre visz az utam, csak kiléptem a kapun és elindultam amerre a lábam vitt. Annyi volt a szerencsém, hogy éjszaka volt. Elhatároztam, hogy megyek és levadászok egy leányzót addig is telik az idő. De valahogy még enni sem volt kedvem. 

Folyton csak Key járt a fejemben és nem értettem, miért nem tudom onnan kiűzni. Nem az én keresztem volt, hogy megsérült, még csak ott sem voltam. Gőzöm sem volt mi ez a furcsa maró érzés mégis a mellkasomban. Mintha valami létfontosságú szervem hiányozna. Folyton csak azt próbáltam az agyamba sulykolni, hogy csak bebeszélem magamnak az egészet. Túl rég volt már, hogy normálisan étkeztem. Elvette az eszem a vérszomj és már nem tudtam tisztán gondolkodni. Kezdtem magam úgy érezni mintha rajtam kívül valaki más is lenne a fejemben. Elhatároztam, hogy legalább egy éjjelre vissza térek a gyökereimhez és úgy csinálok mint még mielőtt bele csöppentem volna ebbe az egész keresős játszmába. Szabadjára engedtem elfojtott érzékeim és csak mentem az ösztönöm után. 

Az egész stratégiámmal csupán egy gond volt: teljesen rabja lettem egyetlen személy vérének. Elvette az eszem még az ízének gondolata is. Haza akartam menni és ismét megízlelni de az étvágyam is elment az egésztől ha eszembe jutott Key drága fiacskája. Komolyan mintha valami emberrabló lennék és el akarnám adni Key veséjét vagy az egész embert kilóra. Nem mintha sokat kaszálhattam volna vele, más pozícióban viszont jobban el tudtam képzelni. Arra a pozícióra viszont még gondolnom sem szabadott mert a drága önjelölt Fiacskája még a végén eunukot csinál belőlem. Nem tudtam volna megmondani mióta jutnak ilyenek az eszembe, de időnként előfordult ha a szomjúság eluralkodott rajtam. Talán azóta mióta először megízleltem a vérét. Képtelen voltam kiverni a fejemből. Olyan lettem mint egy rossz drogos aki csak az anyagot hajszolja. 

Minden erőmmel küzdöttem az érzés ellen, de mindig legyőzött. Segíteni akartam rajta, neki, hogy jobban legyen. Anélkül akartam a közelébe lenni, hogy az az idegesítő mitugrász ott lett volna. Ahányszor csak eszembe jutott jött vele a gondolat is, hogy egyszer még megismertetem a fejét a betonfallal. Teljesen elmerültem a gondolataimban és észre sem vettem, hogy társaságom akadt. Épp kinéztem magamnak egy dögös tyúkot – az egyik közeli szórakozóhelyről támolygott kifelé enyhén ittas állapotban. Már ha azt enyhének lehet nevezni ha valaki a legközelebbi oszlopot támogatja. Elmosolyodtam magamban, hogy legalább a vacsorámat megtaláltam mikor füttyszót hallottam a hátam mögül. Először nem törődtem vele, gondoltam valaki másnak szól, de másodjára felkeltette a kíváncsiságom. 

Hátra fordultam s ekkor jöttem rá, hogy nekem szólt. Két fazon állt előttem és valamiért, valahonnan nagyon ismerősnek tűntek. Talán vadászok lehettek, de az is lehet, hogy a könyvkereső-expedíció egy másik csapata. Tippem sem volt, hogy ismernek-e vagy csak kötözködni akarnak, de nem akartam megadni nekik azt az esélyt, hogy lebuktatnak, bár elég nagy volt rá a sansz mivel a vérszomj miatt az íriszem már átváltott vörösbe. Nem szóltak semmit mikor rájuk néztem csak vigyorogtak mint a hülye gyerek a Taygetos tetején. 

-Mi van srácok, elveszett a kiskutyátok? - húztam föl az egyik szemöldököm. Az adrenalin felszökött az ereimben a harc gondolatától.

-Ha már úgyis hallgatsz a füttyszóra, lehetnél te is az ölebünk. - vágott vissza a magasabb, társa meg csak hülyén röhögött tovább.

-Nagy falat lennék én ölebnek... - igyekeztem fékezni magam és elszámolni tízig mielőtt a torkának esek és szétszedem. 

-De boxernek meg eléggé kicsi ahogy elnézem. - kapcsolódott be a beszélgetésbe alacsonyabb társa, aki nagyjából olyan magas volt mint én. 

-Mondja ezt az, aki ki sem nőtt a földből. - küldtem felé egy egoista mosolyt amitől egyből lelohadt a vigyor a képéről. Mind a ketten elindultak felém azzal az „Én vagyok a faszagyerek” ábrázattal, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, mert ketten vannak és ha így ismernek valószínűleg vadászok, vagy nevessek mert két ilyen szerencsétlen nyikahjal fújt össze a szél az egyetlen estén mikor meg tudtam lépni és még a vacsorám is meglett volna. 

-Te Zico! Van nálad szájkosár vagy póráz? Esetleg mindkettő? - az alacsonyabb kezdte el osztani megint az észt. A nyakamat tettem volna rá, hogy ennek is csak hátszéllel ekkora a pofája, egyedül nem feszegette volna a szerencséjét. 

-Ne szarakodj már GD, csak dobj elé egy kutyakekszet és menjünk innen a francba. Azzal el lesz egy darabig míg kitaláljuk, hogyan tovább. - GD...miféle név az, hogy GD? Gigantikus Down-kóros? Mert ami azt illeti a szellemi színvonala és kinézete alapján passzolt volna hozzá.

-Öreg, én nem tudom, honnan vettétek ezt a dumát, de én nem vagyok ku.... - egy tompa lökést éreztem a vállamban, s mielőtt befejezhettem volna a mondatot elsötétült minden.

-Fejezzük be végre ezt a szócséplést és húzzunk innen ezzel a vakarccsal mielőtt észrevesznek minket. - mondta Zico a társának. Még néhány pillanatig hallottam amint beszélnek, aztán végleg Standby-ra kapcsolt az agyam. 

Mikor felébredtem ismét kikötözve találtam magam egy székhez egy raktárban. Próbáltam össze rakni a fejemben a képeket, hogy mi történt hátha valami elkerülte a figyelmemet, de nem jutott semmi eszembe. Valami oka csak volt, hogy a raktárban kötöttem ki, bár fogalmam sincs mi volt az. Dél körül járhatott – ezt onnan állapítottam meg, hogy az erőm elhagyott és nem akartam mást csak bebújni egy biztonságos helyre a nap elől és erőt gyűjteni az éjjeli portyához. Ám a helyzetemen továbbá az is rontott, hogy szomjas voltam és kezdtem elveszíteni a türelmem. Lépteket hallottam, majd ajtó nyitódást és csukódást, de úgy tettem továbbra is mint aki nem tért magához. A személy körülbelül öt lépésre lehetett tőlem mikor megállt. Nem akartam tudni ki az csak abban reménykedtem, hogy ha tovább színlelek nyerek egy kis időt. A tervem viszont abban a pillanatban dugába dőlt ahogy megéreztem a hideg vizet az arcomon. Felmordultam az érzéstől majd az illetőre néztem.

-Hol van? - kérdezte az illető rideg hangon. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni és a fejébe sem tudtam beférkőzni. 

-Mi hol van? - néztem rá értetlenül. Megijesztett a tudat, hogy nem tudom kiszámítani a következő lépését, nem hallom a gondolatait és nem látok a fejébe. Egész életemben úgy éreztem, hogy én irányítok és ez akkor abban a pillanatban egy másodperc alatt megszűnt. 

-Hol. Van. A. Könyv? - lassan, tagoltan ismételte meg a kérdést, mintha egy értelmi fogyatékoshoz beszélne. 

-Nem hülye, vagyok, csak nem értettem mire céloz, hogy hol van. Másrészről pedig honnan tudjam, hogy hol van? Ha tudnám, nem keresném. - vicsorogtam rá. Kezdett az agyamra menni, hogy mindig én kerülök ilyen helyzetbe.

-És mit szólnál ahhoz, ha alkut ajánlanék? A drága Kibum egészsége az információért cserébe.

-Még mindig nem értem hol itt az alku és honnan kéne nekem tudnom, hogy hol a könyv. - igyekeztem elfojtani az idegességem. Nem tudhatja meg, hogy bármi áron segíteni akarok Keynek. Ha válaszolok lehet, hogy megmentem, de elárulom a csapatot és az olyan mintha nem is segítettem volna rajta. Volt egy haditervünk merre tovább, de közbe jött a támadás és nem tudtunk addig tovább menni míg Key nem lett jobban.

-Napról napra közelebb álltok egymáshoz, legalábbis te hozzá. Rákattantál a vérére. Ha meghal nem lesz több koktél ami leállítsa a vérszomjad. - némi gúnyt véltem felfedezni a hangjában s ettől fel tudtam volna robbanni. Nem is a hangnemtől amit használt hanem attól, hogy belém látott. A fejembe. A szándékaimba. 

-Mondom, hogy nem tudok semmit a könyvről, Key-hez pedig semmi közöm. Talán héberül kell beszélnem, hogy megértse?! - zúgott a fejem és hallottam a fülemben a szívverésem. Kezdett kicsúszni alólam a talaj és elveszteni a józan eszem a vérszomj miatt. 

-Ha válaszolsz, elengedlek és az ellenszert is odaadom. - csak nem akarta abba hagyni a fűzögetésem... Ha egy kicsivel több erőm lett volna, elszakítottam volna a kötelet, de ki voltam merülve és a szomjam is a tetőfokára hágott. Lehunytam a szemem és minden megmaradt energiám arra fordítottam, hogy össze gyűjtsem az erőm és támadjak. Elég lett volna egy fél pillanatnyi egérút és máris előnyben lettem volna.

-Na mi az, Vérszívó Cimbora? Beléd fagyott a szó? - folytatta – Az ajánlatom még mindig áll.

-De még mindig nem értem, nekem ebben hol az alku? Én nem járok sehogy sem jobban. - dünnyögtem magam elé. Se kedvem se energiám nem volt ránézni. A válaszomat hosszú-hosszú csönd követte, már-már kezdtem azt hinni, hogy feladta a győzködésem. A székem mögé lépett és eloldozta a kötelet. Elképzelésem sem volt miért tette, bizonyára azt hitte túl gyenge vagyok a harchoz vagy hogy egyáltalán meneküljek. Vissza sétált elém s rám parancsolt, hogy álljak fel. 

-Egyszer van egy évben gyereknap. - feleltem félmosollyal az arcomon s megtettem amit kért.

-Ha tényleg nem tudsz semmit, akkor bizonyára nem bánod, ha kiiktatlak. - éles fájdalmat éreztem a hasamban s elhagyott minden erőm. 

A földre csuklottam s kezemet a fájdalom helyére tapasztottam. Túl nagy rutinja nem lehetett a késelésben mert annyira mélyre nem ment mint várta, viszont én inkább meghagytam abban a hitben, hogy ott fogok meghalni. Az ablakokon lévő redőnyöket, - melyek addig le voltak húzva, hogy nyugtató sötétség uralkodjon – felhúzta beengedve ezzel a napfényt. Majd mint aki jól végezte dolgát, angolosan távozott. A hely ahova ez után bekúsztam, aránylag árnyákos volt így a napfény egy része elől megmenekültem. 

Az öngyógyításra képtelen voltam, ahhoz túlzottan le voltam gyengülve. Egy ideig még küzdöttem, hogy ébren maradjak majd elnyelt az öntudatlanság.

Már jócskán lement a nap mikor félig vissza tornáztam az elmém a valóságba. Még mindig túl gyenge voltam még ahhoz is, hogy kinyissam a szemem ezért csak a lépteket hallottam, fogalmam sem volt ki lehet az. Minden egyes porcikám fájt s a halálért imádkoztam. Mikor az illető mellém ért megnézte a pulzusom azután félig a hátára kapott s kivonszolt a raktárból. Elvesztettem a szaglásom így képtelen voltam behatárolni ki lehetett az, de nem is érdekelt...hálás voltam neki és megfogadtam magamban, hogy ha ezt túlélem jövök neki egyel. Beszuszakolt a kocsiba s innentől ismét filmszakadás. Nem volt több energiám semmire még gondolkodni sem. Egy meleg kéz ért óvatosan a hasamon lévő nyílt sebhez. Óvatosan lemosta róla a koszt és a vért majd lefertőtlenítette s neki állt összestoppolni. Minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy magamhoz térjek. 

Az érzékeim már időszakosan vissza tértek, de csak pár pillanatra. Ekkor éreztem meg az ismerős illatot is valahonnan a közelből. Tudtam, hogy Key áll ott valahol a közelben, de nem értettem hol, és hogyan került oda. Egyáltalán mikor kelt föl? Csak egyetlen pillanatig tartott, de ellepték az agyamat a kérdések. Olyan érzés volt mintha valaki intravénás koffein infúzióra kötött volna. Tudtam, hogy ott van és ez már önmagában erőt adott. Az illat egyre erősödött mígnem már csak néhány lépésnyire lehetett tőlem, ám valami beárnyékolta – félelmet éreztem benne és zavarodottságot. Már épp kezdtem volna ismét lenyugodni mikor kitört a káosz. Key félénk és erőtlen hangon tudakolta, hogy jól vagyok-e, amitől melegség járta át a mellkasom. Legszívesebben válaszoltam volna neki, hogy ne aggódjon, jobban leszek. Úgy, ahogyan korábban ő nyugtatott engem, hogy minden rendben lesz. 

Lay azonban korántsem nyugtatta meg. Kíméletlenül elmondta neki az igazságot, hogy mély a seb és súlyos. Ha rajtam múlt volna képen törlöm amiért nem hazudott neki inkább. A következő pillanatban vérszagot éreztem – Key vérének illatát. Leszállt az agyamra a vörös köd és innentől egy jó darabig nem érzékeltem és nem is hallottam semmit, csak azt a mámorító illatot. A lényem vadállat része kiszabadult és semmi más nem akart csak inni. Úgy éreztem magam mint egy telefon amelyik merülő félben van – folyamatosan pittyegett az agyam. Jó tíz percbe telt mire az ismeretlen ricsaj egy hangos ajtócsapódással abba maradt majd néhány pillanatnyi néma csönd borult a szobába. A fejemben lévő szörny azonban őrjöngött. A torkom égett a fülem zúgott a fogaim megnyúltak és az ínyemet már nem is éreztem a fájdalomtól. Mikor megéreztem a számban az első pár cseppet azt hittem csak álmodom. Nem mozdultam csak hagytam, hogy lefolyjon a torkomon. 

Miután biztosra vettem, hogy nem álmodom végig futtattam nyelvem a seben. Próbáltam vissza fogni magam, küzdöttem a bennem lévő vadállat ellen, de egyre közeledett. A végén elhatalmasodott rajtam a vérszomj s minden igyekezetem ellenére megharaptam a csuklóját. Éreztem, ahogy összerezzen a fájdalomtól, de nem szólt semmit. Néhány perc után próbált eltolni magától, de képtelen voltam leállni. Olyan voltam mint egy keselyű amelyik megérezte a dög szagát. Egy tűt éreztem a nyakamban amitől betompultam és vissza dőltem a csendes nyugalmamba.

18. fejezet

Key POV:
Fogalmam sincs mi történt, egyszer csak ismét magába szippantott a sötétség. Egészen addig megvoltak a dolgok, míg Jonghyun érdeklődött hogy vagyok, s én nyugodtságot színlelve válaszoltam neki, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz. A lelkem mélyén én sem hittem el. Ám a beszélgetésünk a gerincemen végig futó intenzív görcs szakította félbe, a tüdőmből pedig mintha kiszorították volna az összes levegőt. Két kar ragadott meg s fordított az oldalamra, hogy ne harapjam el a nyelvem s egy tű szúródott a karomba amiből arra tippeltem, hogy az ellenszer van benne. 

Ám ahelyett, hogy javultak volna a dolgok csak vissza kerültem az előző állapotba. Abba a mély, sötét és rideg öntudatlanságba ahol előzőleg voltam. Semmit nem érzékeltem csak a fájdalmas lüktetést a lábamban s a rossz érzést amely ellepte az agyam. Olyan érzés volt mint mikor elhagytál valami fontos dolgot, de magad sem tudod mi az és meg kellene találnod, mert szükséged van rá. Eszembe jutott a könyv, amiről Taemin beszélt és mivel semmi más tippem nem volt amit meg kellene találnom így arra fogtam. Ám a rossz érzés nem múlt el, sőt inkább csak erősödött. Ha képes lettem volna megmozdulni és beszélni meg felkelni, csak kirohantam volna a szobából és esztelenül keresni kezdtem volna azt a dolgot amiről fogalmam sem volt, hogy hogy néz ki és hol található. A szer, amit beadtak nekem, viszont túl erős volt, hogy ellen álljak neki. A gondolataimat, egyik pillanatról a másikra mintha elvágták volna – magába szippantott az álom. 

Ismét vissza tértek az alakok a filmemből akiket láttam. Minden energiámmal azon voltam, hogy rájöjjek, kik ők és miért nem tudtam kivenni az arcukat. Mintha csak valami fekete démont fotóznának le egy speciális kamerával. Egyetlen lehetséges magyarázatot találtam, azt viszont az első alkalommal az elmém lomtárába hajítottam, mivel képtelenség volt még a gondolat is. Ám hiába kutattam másik lehetőség után, nem találtam semmit. Az egyetlen lehetséges indok ami eszembe jutott, - miért is nem látszottak az illetők a képen – az az, hogy vámpírok. Ha engedelmeskedtek volna az izmaim, hangosan felnevettem volna ezen a képtelenségen. Még hogy vámpírok a felmenőim között! Egyszerűen fizikai képtelenség. 

Még az elmém se képes felfogni, pedig láttam már pár dolgot. Miért vadásztunk volna vámpírokra  generációkon keresztül, ha a rokonaink között is voltak vámpírok?! Ez egyszerűen abszurd volt. Még arra is több esélyt láttam, hogy össze jövök Jonghyunnal és a nevemre veszem Taemint, bár ez is eléggé bizarr teória volt. Az ember nem vadászik a saját rokonaira. Ám ha mégis igaz lett volna, azt elmondták volna nem?! Képtelenség, hogy részben vámpír vagyok. Talán ha meg tudnék mozdulni és közölni az elméletem, máshogy reagálnának és máshogy kezelnék a sérülésemet is. Nem tudom mikor vesztettem el véglegesen a fonalat, de teljesen kikapcsolt az agyam s álomba merültem.

Mikor magamhoz tértem, egy pillanatra teljesen elvakított a sötétség. Furcsa módon a fájdalom a lábamban enyhült, de a hiányérzetem még mindig megmaradt. Felemeltem a karom és kidörzsöltem az álmot a szememből, majd az ajtó nyitódására lettem figyelmes. Lay lépett be egy fecskendővel és egy doboz kötszerrel a kezében. Kellett néhány pillanat, mire elhittem, hogy vissza tértek az emlékeim és ezzel együtt adódott egy új tippem mi lehet a hiányérzet. Ám ez is legalább annyira abszurd volt mint a vámpír felmenőim az álmomban. Kerestem a szavakat, hogyan tegyen fel az összes kérdésem egyszerre, de valahogy csak külön-külön jutott eszembe, akárhonnan közelítettem meg a dolgot. Felszisszentem ahogy a tű a karomba fúródott s végig se gondolva a kérdést, feltettem azt amelyik elsőnek jutott eszembe. 

-Hol van Jonghyun? És mennyit aludtam? - Lay-t láthatóan meglepte a hirtelen kérdés áradat, de sorrendben válaszolt a kérdéseimre.

-Jonghyun eltűnt úgy három napja. Akkor ment el, mikor rohamod volt. Elég feldúltnak tűnt, de mivel vissza tértek az emlékeid, ezért nyilván tudod mi ő és, hogy miért nem állítottuk meg. Vissza fog jönni. Van nálunk valami ami kell neki... - a válasza végére elhalkult mintha nem lenne biztos benne, hogy vissza jön. Ám valamiért felbátorodtam a következő kérdésemre.

-Lay! Tudom, hogy abszurdul hangzik, de... - kicsit haboztam mielőtt folytattam volna – lehetséges, hogy vannak vámpír felmenőim? Egy családi portréval álmodtam, amin az összes felmenőm rajta volt, s néhányuknak csak a sziluettje látszott és mint tudjuk nem látszanak fényképen és tükörben. - kimondva valahogy még hülyébben hangzott az egész és bántam is, hogy elmondtam. Kellett némi hatás szünet, mire az előző kérdésem válasza eljutott az agyamig. Hogy hogy eltűnt Jonghyun? És mégis hová? És miért? - tettem fel magamnak a költői kérdést. És egyáltalán nappal hova tűnhetett?! Zsongott a fejem a kérdésektől és képtelen voltam eldönteni melyikkel is foglalkozzak előbb. 

-Elméletileg nincs kizárva, de nem sok értelmét látom annak, hogy valaki lényegében a rokonaira vadásszon. - válaszolt végül Lay, vissza terelve a feltett kérdésemre. Furcsa mód már nem is érdekelt annyira, mint Eb Barátunk holléte. Rossz érzésem támadt – nélküle nem találhatjuk meg a könyvet és nem véletlenül került a mi csapatunkba.

-Kibum! Jól vagy? Kicsit mintha... - kezdett volna aggodalmaskodni, ám abban a pillanatban kivágódott az ajtó s Taemin rontott be rajta, nyugalmat erőltetve magára, viszont én láttam rajta, hogy valami nem stimmel. 

-Lay, beszélhetnénk? - a hangjában hallatszott az idegesség, ám az állapotomra való tekintettel megpróbálta leplezni. Legalábbis más indokot nem tudtam kitalálni, hogy miért is titkolózhat. Háziorvosunk kérdően nézett rám, mintha próbálná kitalálni jól leszek-e. Válasz kép csak bólintottam, hogy minden rendben, majd mind a ketten kivonultak a szobából. 

A gyomromban kialakult görcs felkúszott a mellkasomig s minden porcikámat átjárta az idegesség. Éreztem legbelül, hogy valami hatalmas nagy baj van, amit nem akartak elmondani. Fel akartam állni és utánuk menni, tudni, hogy mi történt, hogy mit titkolnak, de a lábamba bele hasított a fájdalom. Össze szorítottam a fogaim, s erőt vettem magamon majd imbolyogva, ép lábamra helyezve a sújt felálltam. Abban a pillanatban rájöttem, hogy életem egyik legrosszabb döntése volt. A világ forogni kezdett velem, a lábamba pedig belé hasított a fájdalom. Meg kellett támaszkodnom az ágyban egy pillanatra, hogy el ne essek. Mikor eléggé kitisztult a kép, minden erőmet összeszedve, sántikálva elindultam az ajtó felé. Minden egyes megtett lépés egy örökké tartó kínszenvedésnek tűnt, de elértem a célom. Egy pillanatra tétovázva megálltam az ajtóban – fogalmam sem volt mi fog várni, ha kinyitom az ajtót, és azt sem tudtam eldönteni, fel vagyok-e rá készülve lelkileg és fizikailag. 

Nagy levegőt vettem, bent tartottam majd lassan kifújtam, ez után kinyitottam az ajtót. Nem láttam túl sokat a történtekből, csak annyit, hogy Lay minden tudását beleadva próbál segíteni valakin s egy kanapéról lelógó kezet melyről apró cseppekben csöpög lefelé a vér a padlóra. Taemin csak mint valami nővér állt mellette, aggódó arccal a páciensre meredve. Kezei és pólója csupa vér. Ha nem ismertem volna, azt hittem volna, hogy meggyilkolt valakit. Észre sem vették, hogy felkeltem és az ajtóban állva próbálom kitalálni mi történt. Közelebb vonszoltam magam a trióhoz de éppen csak annyira, hogy lássam ki is a vendégünk. 

Abban a pillanatban meg is bántam még azt is, hogy egyáltalán kikeltem az ágyból. Nem akartam hinni a szememnek. Megfagyott bennem a vér és az agyam próbálta feldolgozni a képet amit lát, de mintha nem lenne képes befogadni a kapott információt. Jonghyun feküdt ott a kanapén vérbe fagyva, helyen ként égési sérülésekkel. Feltehetőleg menekülés közben érte a napfény, bár ennél a vámpírnál én már semmin nem lepődtem volna meg. Mire Laynak és Taeminnek feltűnt, hogy ott vagyok, már csak alig pár lépés választott el az eszméletlen sebesülttől.

-Mi történt Jonghyunnal?! - egyszerűen nem jutott több eszembe, nem is értettem semmit. Lay a hasa felett görnyedt s a mély, legalább tíz centis sebet igyekezett fertőtleníteni és rendbe rakni.

-Valószínűleg a konkurencia kapta el, mivel ő az egyetlen vámpír az akciónkban ki akarták iktatni. De inkább arra válaszolj, mi az istent keresel itt?! Ágyban kéne lenned. Még nem vagy elég erős. - ellentmondást nem tűrő hangon nyomta képembe a választ, de ismét nem jutott el semmi a tudatomig. Olyan közel mentem Jonghyunhoz amennyire csak lehetett. 

-Meg tudod gyógyítani? - reménykedtem, hogy a válassz igen.

-Túl mély a seb, és ezüst tőrrel ejtették. Vér kell neki, ám a készletünk történetesen kifogyott. - gondolkodás nélkül felkaptam az egyik szikét az asztalról s mielőtt feleszmélhettem volna már meg is vágtam a tenyerem. A seb lassan utat engedett a karmazsinvörös vérnek s már épp oda tettem volna Jonghyun szájához mire Taemin elkapta a csuklóm.

-Mit művelsz? - úgy nézett rám, mint egy őrültre. - Mi van ha megfertőz vagy te őt. Nemrég még haldokoltál. 

-Mert segítek neki hogy jobban legyen, nem fogom megfertőzni, sem pedig ő engem. - feleltem neki olyan nyugodtam amennyire csak tudtam, bár forrt bennem a düh. 

-Csak nem értem miért vagy itt és kockáztatod az életed egy vámpírért. Megharapott egy kiméra, emlékszel? Minél többet mozogsz annál jobban terjed a méreg a testedben és szerintem baromira nem éri meg egy ilyen lényért kockáztatni a saját egészséged. - egyre hangosabban kezdte hozzám vágni a szavakat én pedig kezdtem elveszíteni a türelmemet...végleg.

-Az én egészségemmel ne törődj, nem a te bajod! Az ellenszer pedig jól funkcionál mivel most is itt vagyok és egy idiótával vitatkozok arról, hogy mit kéne tennem és mit nem!

-Azt hiszem lassan ideje lenne eldönteni mi legyen, ő sem sebezhetetlen. Ha túl sokáig vacillálunk meghal és mínusz egy fővel indulunk tovább. Keynek jogában áll eldönteni, hogy segít-e rajta vagy sem. - kapcsolódott be Lay is az eldöntendő kérdésünkbe s elégedetten nyugtáztam, hogy az én oldalamon áll.

-Leszarom mit csináltok, de én ezt nem nézem végig. - Taemin feje kétszer akkora lett a dühtől, hogy veszített s elvonult a szobájába. A tenyeremen lévő sebre néztem s elgondolkoztam, hogy vajon tényleg megéri-e ez az egész. Megéri kockáztatni az életem egy vámpírért, és vajon ő megtenné értem ugyan ezt? Magát az érzést sem értettem, hogy miért akartam rajta annyira segíteni. Hagyhattam volna meghalni is, de egy belső hang hevesen tiltakozott még a gondolat ellen is, hogy nélküle menjünk tovább az úton. 

Tippem sincs meddig álltam ott a tenyeremet vizsgálva, de mintha Jonghyun megérezte volna h vacillálok. Egy fájdalmas nyögés szakadt fel a torkán, mint aki a halálán van. Ami azt illeti eléggé rossz bőrben is volt. Kitudja mikor ivott utoljára. Bár a vérveszteség is okozhatta. Még a vámpírokhoz képest is sápadt volt s a szeme alatt óriási fekete karikák díszelegtek. Arca egészen vékony volt. Egy porcelán babára emlékeztetett. Leültem Lay mellé a kanapéra, s vérző tenyerem Jonghyun szájához emeltem. Abban reménykedtem, hogy erre is reagálni fog és nem kell drasztikusabb módszerhez folyamodnom. Percekig tartottam a szájánál a kezem, s minden egyes perc egy egész órának tűnt. 

Már-már kezdtem feladni, mikor ajkai résnyire elnyíltak egymástól s befogadtak először csak néhány cseppet a véremből. Végig nyalt a tenyeremen és tudtam, hogy célegyenesben vagyunk. Kezdett éledezni. Az ajkai rátapadtak a sebre, s mohón szívni kezdte, majd mikor elég erős volt hozzá, hogy megmozduljon megragadta a csuklóm s a szájához emelve végig nyalt rajta majd a két éles szemfog a csuklómba fúródott. Felszisszentem ahogy megharapott, majd lehunytam a szemem s csak hagytam hogy tegye amit az ösztöne diktál. A gond csak az volt a dologgal, hogy nem nagyon tudott leállni vele. Éreztem, hogy szédülök és egyre sötétebben és tompábban érzékelek mindent. Megpróbáltam elrántani a csuklómat, de túl erősen szorította. Zúgni kezdett a fülem és hallani kezdtem a szívverésem. Ismét megkíséreltem elrántani a kezem, de a fájdalom még élesebb lett. Félig még tompán érzékeltem, hogy Lay próbálja rólam lefejteni, majd elsötétült előttem minden s a csuklómat fogva tartó fájdalom is megszűnt.