20. fejezet

Key (https://www.youtube.com/watch?v=oOkJaJjfzbE)

Az első dolog amivel ébredésem után szembesültem egy velem szemben békésen szundikáló Jonghyun volt. Az arca falfehér volt, a száján még marad némi vér, de a seb a hasán már majdnem teljesen begyógyult. A tenyeremre majd a csuklómra néztem ami immár bekötözve pihent mellettem, de sokkal jobban fáj mint számítottam rá. Émelyegtem és forgott velem a világ – arra gondoltam, talán a vérveszteség miatt, viszont a torkommal sem stimmelt valami. Olyan volt, mintha izzó vasat dugtak volna le a torkomon. Bántotta a szemem még a legapróbb fény is. Vadász voltam, így ismertem a tüneteket, de figyelmen kívül hagytam, hogy én akár vámpír is lehetek. A szívem gyorsabb ütemre váltott, ahogy tudatosult bennem ez a lehetőség. Ha tudtam volna, hogy ez a küldetés ilyen lesz valószínűleg el sem vállaltam volna. Amint jobban éreztem magam – a körülményekhez képest – felálltam és elindultam a szobám felé. Pontosabban csak indultam volna, ha nem csúszik ki a lábam alól a talaj és nem lepi el az agyam egy vörös köd. A puffanásra Jonghyun is felébredt s mire észbe kaphattam volna már ott is állt mellettem. Egyik kezével a tarkóm alá nyúlt s felemelte a fejem épp annyira, hogy lássa az arcom. Szó nélkül a szájához emelte a csuklóját és megharapta. A vérével akart megitatni, hogy jobban legyek.

-Teljesen elment az eszed?! Én nem leszek olyan mint te! - a kín miatt csak ordítani tudtam, de nem létezett az az isten, amiért bele mentem volna, hogy olyan szörnyeteg legyek mint akikre vadászok. -Attól tartok nemigen van más választásod. Vagy ez vagy a végleges halál. - csuklóját a számból tartotta ám én elfordítottam a fejem – Igyál! - parancsolt rám.

-Minek?! Neked nem tök mindegy, hogy élek-e vagy meghalok?! - vagy én képzeltem bele túl sokat vagy tényleg szíven ütötte ahogy ezt kimondtam. Mintha egy kést döftek volna a szívébe. Azokba a kiskutya szemekbe hirtelen csalódottság kúszott. Olyan volt mint egy gyerek akitől el akarták venni a játékát.

-Csak segíteni akarok, és képzeld nem tök mindegy, hogy életeben vagy-e vagy meghalsz. - szűrte a fogai között amitől már nem szomorú kisgyerekre sokkal inkább egy tacskóra hasonlított akitől el akarták venni a csontját. - Mindenképpen inni fogsz, mert nem hagyom, hogy meghalj ha kell erőszakkal nyomom le a torkodon. - ismét a szájához emelte a csuklóját és szívott néhány cseppet a saját véréből. Fogalmam sem volt mi ezzel a célja. Óvatosan letette a fejem a földre és befogta az orrom, hogy ne kapjak rajta levegőt ezért rákényszerültem, hogy kinyissam a szám. Eleszmélni sem volt időm – a számra tapasztotta ajkait. Éreztem a vér ízét a nyelvemen és az első gondolatom az volt, hogy meg tudnám szokni. Úgy éreztem magam mint egy újszülött akit táplálni kell. És azok az ajkak...azok a puha ajkak. Azonban amint az elkalandozásom véget ért, rögtön jött a bűntudat. Mégis mit csinálunk mi a nappali közepén?! És én miért hagyom neki?! Ám a legjobban az ijesztett meg, hogy képtelen voltam ellenállni sőt egy apró részem még élvezte is a dolgokat. Épp kezdtem volna átadni magam az érzésnek, mikor valaki hatalmas lendülettel szó szerint leszakította rólam Jonghyunt. Tippem sem volt ki lehetett az, de elhordtam őt mindennek amiért bele rondított a pillanatba. Tisztában voltam a gondolat súlyával, hogy helytelen amit érzek, de már semmi kedvem nem volt a lelkiismeretemmel harcolni. Az én drágalátos kicsi fiam azonban mintha a belső hangnak a megtestesítője lett volna. Nem hagyta, hogy bármelyikünk is szóhoz jusson és megmagyarázza a történteket csak neki esett Jonghyunnak a földre szorította s a nyakát kezdte el fojtogatni. A letámadott fél próbálta magáról lelökni Taemint, de annak elöntötte az agyát a harag és talán még egy atombomba se tudta volna lerobbantani onnan.

-Tudtam, hogy nem kellett volna megbízni benned te szemétláda! - szűrte a fogai között s tovább szorongatta Jonghyun nyakát, nem hagyva ezzel szóhoz jutni.

-Taeminnie! - nyögtem. A torkomban lévő fájdalom nem akart csillapodni csak intenzívebb lett. Megpróbáltam közéjük férkőzni de csak vonszolni tudtam magam. A gyomrom görcsbe állt a szívem hol gyorsabb hol lassabb ütemre váltott a végtagjaim elnehezültek. Forgott velem a világ ugyanakkor az érzékeim kezdtek kiélesedni. Egyszerre éreztem az álom súlyát a szemeimen és az erőt az izmaimban. Vékony jégen jártam ám nem tudtam melyik oldalnak engedjek. Elöntötte az agyamat a düh Taemin iránt. Jogtalanul szólt bele a dolgaimba. Ha meg kellett halnom, hát megteszem, ha élnem kell hát élek. A harag lendületet adott – minden erőmet össze gyűjtve Taemin felé lendültem s azzal az erővel le is rángattam Jonghyunról majd földre löktem. Pillanatnyi értetlenség tükröződött az arcán. Láttam, hogy nem érti mi is a helyzet majd csalódottság és düh ült ki a képére.

-Te most mégis kinek az oldalán állsz? - úgy nézett rám mint aki szellemet lát. Az agya képtelen volt felfogni az információt miszerint Jonghyunt védtem – bár magam sem értettem miért. Egy belső hang azt súgta, hogy nem hagyhatom, hogy baja essen.

-Nem állok senki oldalán, de ha ragaszkodsz hozzá, választhatok egy pártfogoltat. - úgy néztem rá mint egy szigorú anya a rakoncátlan kölykére aki rossz fát tett a tűzre, ám Taeminnek ez a nevelési módszer valahogy nem jött át. Döbbenten pislogott párat majd, mint egy lázadó kamasz felpattant és masszívan védeni kezdte az igazát.

-Neked teljesen elment az eszed?! Eljutott a tudatodig mit csinálsz most tulajdonképen?! Egy ember bőrbe bújt vérengző őskövületet védsz, aki olyanná akar tenni mint ő.

-Na azért az őskövület erős túlzás – szólt közbe Jonghyun, idő közben felállva – csak 300 éves vagyok. - magyarázta sértett fejjel, mire mind a ketten kérdően néztünk rá. Egyikünk sem értette, hogy kapcsolódott ez most a vita tárgyához. - Öhm.. azt hiszem ez majd egy másik téma lesz.. - vakarta meg zavartan a fejét.

-Meg akart menteni nem megölni! - fordultam vissza tékozló gyermekemhez, s próbáltam a helyes útra terelni.

-Ennyi az összes indokod? És megtudhatnám, mi az ő indoka arra, hogy ne zárjam ki a napra és ne csináljak belőle fáklyát?

-Amúgy én is itt vagyok... - totyorgott Jonghyun továbbra is mögöttünk zsebre vágott kézzel.

-Ja! Csak neked most kuss van! - hallgattatta el Jonghyunt. Már ha a vámpír - t-rexünk hallgatott is volna.

-Most kérdezted az indokomat, te IQ harcos! Gondoltam bekapcsolódom. - elővette azt az ártatlan fejszerkezetet ám ezúttal hatástalannak bizonyult.

-Néha vissza vehetnél az arcodból és akkor talán nem akarnának folyton kinyírni. - Taeminnél kezdett elszakadni a cérna és ezt nem csak onnan tudtam, hogy kétszer akkora lett a feje a dühtől. Sosem láttam még ennyire kibukva.

-De neked sem kéne kísértened a sorsod, Kölyök.

-Továbbra sincs semmi közöd a dolgaimhoz! - fordultam ismét Taeminhez. Ezidáig a tekintetem kettőjük között cikázott.

-De van közöm, pláne ha szörnyeteggé akar tenni.

-Lehetséges, hogy ezzel az aggódással már elkéstél.. - motyogott Jonghyun s reménykedett benne, hogy Taemin nem hallotta meg a megjegyzést.

-Akkor fáklyát csinálok belőled. - nem várta meg a választ, csak fogta magát és elvonult a szobájába hangosan csapva be maga mögött az ajtót. Belső vívódásom megkezdődött. Nem tudtam eldönteni, hogy utána menjek-e vagy padig maradjak a helyemen és hagyjam hadd főljön Taemin kicsit a levében. Egyik részemnek bűntudata volt a másik viszont elégedett volt azzal a ténnyel, hogy végre kiálltam a döntésem mellett. Jonghyunra néztem, de nem tudtam az arcáról leolvasni semmit. Talán jobb is, hogy magára öltötte a fapofát. Nem akartam még a dolog rá eső részén is rágódni – éppen elég volt nekem Taemin. Nagy sokára rávettem magam, hogy megmozduljak és Taemin szobája felé vettem az irányt. Hezitálva megálltam az ajtó előtt s újfent végig gondoltam a lehetséges szituációs helyzeteket. Megpróbáltam a legrosszabbra is felkészülni miszerint végig sem fog hallgatni. Mély levegőt vettem, elszámoltam magamban tízig majd bekopogtam ám nem érkezett válasz. Megismételtem a mozdulatot és benyitottam. Taemin a párnáját szorongatva gubbasztott az ágyán s meg sem mozdult. Csak halk szipogás hallatszott a sötétben s egy test sziluettje amely úgy ült egy helyben akár egy szobor. Megkockáztattam, hogy közelebb lépek hozzá bár féltettem a tárgyalási esélyeim. Megálltam előtte és vártam a reakcióját. Nem nézett rám csak bámult maga elé. Elfogott a bűntudat amiért olyan dolgokat vágtam a fejéhez, de mélyen belül tudtam, hogy igazam van. A lényem egyik fele Jonghyunhoz húzott a másiknak pedig fontos volt a társa. Csendben a nevén szólítottam, mire rám nézett. A tekintete teli volt dühvel, de volt benne némi fájdalom, magány és elhagyatottság. Akár egy gyerek akit magára hagytak és dühös volt a szüleire ugyanakkor bánatos, hogy nem lehet velük.

-Taemin... - kezdtem bele a mondandómba óvatosan – Én..sajnálom amiket az előbb mondtam. Viszont meg kell értened, hogy amit teszek annak a súlyával tökéletesen tisztában vagyok. Fontos vagy nekem ugyanakkor Jonghyun is egyre fontosabb, amit nem tudok egyenlőre hova tenni. - ötletem sem volt, mit mondhatnék még amivel megbékítem. A „b-tervnek” az minősült, hogy magára hagyom, s megvárom míg megnyugszik és azután próbálok beszélni vele. Viszont bántott, hogy így látom és a bűntudat is gyötört a szavak miatt nem szólva a viselkedésemről. Miután befejeztem a szónoklatom, tekintetét visszafordította a kezére s az ujjaival kezdett el babrálni. Vártam, hogy valami választ kinyög ám jó ideig nem érkezett semmi.

-Nem csípem ezt a Vérszívó dögöt, sem a modorát sem a fejét. Még az is irritál ha megszólal. A barátom vagy Kibum, fontos vagy és szeretlek, de nem fogok neked hazudni... - némi szünet következett míg összeszedte a gondolatait. - Nem vagyok hajlandó kibékülni Jonghyunnal és megbocsátani neki. Sajnálom, de választanod kell melyik oldalon állsz, hacsak valami csoda be nem következik amitől kénytelenek leszünk össze fogni. A válaszom ennyi és a bocsánatkérésed is elfogadva. De neki nem tudok megbocsájtani. - mikor befejezte a mondókáját meg sem várva a válaszom elterült az ágyon s a fejére húzva a takarót tudtomra adta, hogy lezártnak tekinti a témát és nem kíváncsi tovább a társaságomra. Nem maradt más számomra csak a „b-tervem” - ám azt is egy mozdulattal keresztül húzta mikor választás elé állított. Olyasmire kért amit képtelen voltam megtenni. Napról napra egyre jobban húztam Jonghyun felé ám nem akartam Taemint elveszíteni. Annyit nem ért az egész. Ám az iménti Jonghyun -féle harapásos letámadás óta kezdtem egyre furábban érezni magam. Úgy döntöttem, engedek Taeminnek és magára hagyom hátha reggelre lenyugszik. Amint kiléptem az ajtón, a kezdeti furcsa érzés átcsapott rosszullétbe. A szemem égni kezdett, a torkom marni és a gyomrom majd fel fordult. Ha nem lett volna elég, a fejem mindenféle apró nesztől zsongott. El akartam felejteni a mai napot szóval inkább a szobámba siettem s menet közben azt kántáltam magamban, hogy ez csak egy rossz álom s vége lesz mire felkelek. Márépp nyitottam volna a ajtót, mikor Lay utánam szólt. Nem tudtam mi hiányzott a napomból...

-Minden oké? Olyan nyúzottnak látszol. Taeminnel minden oké? - a szemem egyre fájdalmasabban izzott. Mintha egy forró pénzérmét nyomtak volna a szemhéjamra.

-Minden oké, és Minnie is jól van, csak kicsit zaklatott. Majd holnapra megnyugszik. Viszont én most inkább lefekszem, mert szét megy a fejem. - meg sem vártam a választ, csak feltéptem az ajtót majd becsuktam magam után és a fürdőbe siettem. Úgy éreztem kitikkadok. Ismertem minden jelet, minden tünetet mégsem akartam elhinni – beletörődni meg pláne nem. Nem válhattam vérengző vadállattá akit megvakít a vérszomj. Bele néztem a tükörbe s az első amit megláttam magamon 2 vörösen izzó szempár volt.