18. fejezet

Key POV:
Fogalmam sincs mi történt, egyszer csak ismét magába szippantott a sötétség. Egészen addig megvoltak a dolgok, míg Jonghyun érdeklődött hogy vagyok, s én nyugodtságot színlelve válaszoltam neki, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz. A lelkem mélyén én sem hittem el. Ám a beszélgetésünk a gerincemen végig futó intenzív görcs szakította félbe, a tüdőmből pedig mintha kiszorították volna az összes levegőt. Két kar ragadott meg s fordított az oldalamra, hogy ne harapjam el a nyelvem s egy tű szúródott a karomba amiből arra tippeltem, hogy az ellenszer van benne. 

Ám ahelyett, hogy javultak volna a dolgok csak vissza kerültem az előző állapotba. Abba a mély, sötét és rideg öntudatlanságba ahol előzőleg voltam. Semmit nem érzékeltem csak a fájdalmas lüktetést a lábamban s a rossz érzést amely ellepte az agyam. Olyan érzés volt mint mikor elhagytál valami fontos dolgot, de magad sem tudod mi az és meg kellene találnod, mert szükséged van rá. Eszembe jutott a könyv, amiről Taemin beszélt és mivel semmi más tippem nem volt amit meg kellene találnom így arra fogtam. Ám a rossz érzés nem múlt el, sőt inkább csak erősödött. Ha képes lettem volna megmozdulni és beszélni meg felkelni, csak kirohantam volna a szobából és esztelenül keresni kezdtem volna azt a dolgot amiről fogalmam sem volt, hogy hogy néz ki és hol található. A szer, amit beadtak nekem, viszont túl erős volt, hogy ellen álljak neki. A gondolataimat, egyik pillanatról a másikra mintha elvágták volna – magába szippantott az álom. 

Ismét vissza tértek az alakok a filmemből akiket láttam. Minden energiámmal azon voltam, hogy rájöjjek, kik ők és miért nem tudtam kivenni az arcukat. Mintha csak valami fekete démont fotóznának le egy speciális kamerával. Egyetlen lehetséges magyarázatot találtam, azt viszont az első alkalommal az elmém lomtárába hajítottam, mivel képtelenség volt még a gondolat is. Ám hiába kutattam másik lehetőség után, nem találtam semmit. Az egyetlen lehetséges indok ami eszembe jutott, - miért is nem látszottak az illetők a képen – az az, hogy vámpírok. Ha engedelmeskedtek volna az izmaim, hangosan felnevettem volna ezen a képtelenségen. Még hogy vámpírok a felmenőim között! Egyszerűen fizikai képtelenség. 

Még az elmém se képes felfogni, pedig láttam már pár dolgot. Miért vadásztunk volna vámpírokra  generációkon keresztül, ha a rokonaink között is voltak vámpírok?! Ez egyszerűen abszurd volt. Még arra is több esélyt láttam, hogy össze jövök Jonghyunnal és a nevemre veszem Taemint, bár ez is eléggé bizarr teória volt. Az ember nem vadászik a saját rokonaira. Ám ha mégis igaz lett volna, azt elmondták volna nem?! Képtelenség, hogy részben vámpír vagyok. Talán ha meg tudnék mozdulni és közölni az elméletem, máshogy reagálnának és máshogy kezelnék a sérülésemet is. Nem tudom mikor vesztettem el véglegesen a fonalat, de teljesen kikapcsolt az agyam s álomba merültem.

Mikor magamhoz tértem, egy pillanatra teljesen elvakított a sötétség. Furcsa módon a fájdalom a lábamban enyhült, de a hiányérzetem még mindig megmaradt. Felemeltem a karom és kidörzsöltem az álmot a szememből, majd az ajtó nyitódására lettem figyelmes. Lay lépett be egy fecskendővel és egy doboz kötszerrel a kezében. Kellett néhány pillanat, mire elhittem, hogy vissza tértek az emlékeim és ezzel együtt adódott egy új tippem mi lehet a hiányérzet. Ám ez is legalább annyira abszurd volt mint a vámpír felmenőim az álmomban. Kerestem a szavakat, hogyan tegyen fel az összes kérdésem egyszerre, de valahogy csak külön-külön jutott eszembe, akárhonnan közelítettem meg a dolgot. Felszisszentem ahogy a tű a karomba fúródott s végig se gondolva a kérdést, feltettem azt amelyik elsőnek jutott eszembe. 

-Hol van Jonghyun? És mennyit aludtam? - Lay-t láthatóan meglepte a hirtelen kérdés áradat, de sorrendben válaszolt a kérdéseimre.

-Jonghyun eltűnt úgy három napja. Akkor ment el, mikor rohamod volt. Elég feldúltnak tűnt, de mivel vissza tértek az emlékeid, ezért nyilván tudod mi ő és, hogy miért nem állítottuk meg. Vissza fog jönni. Van nálunk valami ami kell neki... - a válasza végére elhalkult mintha nem lenne biztos benne, hogy vissza jön. Ám valamiért felbátorodtam a következő kérdésemre.

-Lay! Tudom, hogy abszurdul hangzik, de... - kicsit haboztam mielőtt folytattam volna – lehetséges, hogy vannak vámpír felmenőim? Egy családi portréval álmodtam, amin az összes felmenőm rajta volt, s néhányuknak csak a sziluettje látszott és mint tudjuk nem látszanak fényképen és tükörben. - kimondva valahogy még hülyébben hangzott az egész és bántam is, hogy elmondtam. Kellett némi hatás szünet, mire az előző kérdésem válasza eljutott az agyamig. Hogy hogy eltűnt Jonghyun? És mégis hová? És miért? - tettem fel magamnak a költői kérdést. És egyáltalán nappal hova tűnhetett?! Zsongott a fejem a kérdésektől és képtelen voltam eldönteni melyikkel is foglalkozzak előbb. 

-Elméletileg nincs kizárva, de nem sok értelmét látom annak, hogy valaki lényegében a rokonaira vadásszon. - válaszolt végül Lay, vissza terelve a feltett kérdésemre. Furcsa mód már nem is érdekelt annyira, mint Eb Barátunk holléte. Rossz érzésem támadt – nélküle nem találhatjuk meg a könyvet és nem véletlenül került a mi csapatunkba.

-Kibum! Jól vagy? Kicsit mintha... - kezdett volna aggodalmaskodni, ám abban a pillanatban kivágódott az ajtó s Taemin rontott be rajta, nyugalmat erőltetve magára, viszont én láttam rajta, hogy valami nem stimmel. 

-Lay, beszélhetnénk? - a hangjában hallatszott az idegesség, ám az állapotomra való tekintettel megpróbálta leplezni. Legalábbis más indokot nem tudtam kitalálni, hogy miért is titkolózhat. Háziorvosunk kérdően nézett rám, mintha próbálná kitalálni jól leszek-e. Válasz kép csak bólintottam, hogy minden rendben, majd mind a ketten kivonultak a szobából. 

A gyomromban kialakult görcs felkúszott a mellkasomig s minden porcikámat átjárta az idegesség. Éreztem legbelül, hogy valami hatalmas nagy baj van, amit nem akartak elmondani. Fel akartam állni és utánuk menni, tudni, hogy mi történt, hogy mit titkolnak, de a lábamba bele hasított a fájdalom. Össze szorítottam a fogaim, s erőt vettem magamon majd imbolyogva, ép lábamra helyezve a sújt felálltam. Abban a pillanatban rájöttem, hogy életem egyik legrosszabb döntése volt. A világ forogni kezdett velem, a lábamba pedig belé hasított a fájdalom. Meg kellett támaszkodnom az ágyban egy pillanatra, hogy el ne essek. Mikor eléggé kitisztult a kép, minden erőmet összeszedve, sántikálva elindultam az ajtó felé. Minden egyes megtett lépés egy örökké tartó kínszenvedésnek tűnt, de elértem a célom. Egy pillanatra tétovázva megálltam az ajtóban – fogalmam sem volt mi fog várni, ha kinyitom az ajtót, és azt sem tudtam eldönteni, fel vagyok-e rá készülve lelkileg és fizikailag. 

Nagy levegőt vettem, bent tartottam majd lassan kifújtam, ez után kinyitottam az ajtót. Nem láttam túl sokat a történtekből, csak annyit, hogy Lay minden tudását beleadva próbál segíteni valakin s egy kanapéról lelógó kezet melyről apró cseppekben csöpög lefelé a vér a padlóra. Taemin csak mint valami nővér állt mellette, aggódó arccal a páciensre meredve. Kezei és pólója csupa vér. Ha nem ismertem volna, azt hittem volna, hogy meggyilkolt valakit. Észre sem vették, hogy felkeltem és az ajtóban állva próbálom kitalálni mi történt. Közelebb vonszoltam magam a trióhoz de éppen csak annyira, hogy lássam ki is a vendégünk. 

Abban a pillanatban meg is bántam még azt is, hogy egyáltalán kikeltem az ágyból. Nem akartam hinni a szememnek. Megfagyott bennem a vér és az agyam próbálta feldolgozni a képet amit lát, de mintha nem lenne képes befogadni a kapott információt. Jonghyun feküdt ott a kanapén vérbe fagyva, helyen ként égési sérülésekkel. Feltehetőleg menekülés közben érte a napfény, bár ennél a vámpírnál én már semmin nem lepődtem volna meg. Mire Laynak és Taeminnek feltűnt, hogy ott vagyok, már csak alig pár lépés választott el az eszméletlen sebesülttől.

-Mi történt Jonghyunnal?! - egyszerűen nem jutott több eszembe, nem is értettem semmit. Lay a hasa felett görnyedt s a mély, legalább tíz centis sebet igyekezett fertőtleníteni és rendbe rakni.

-Valószínűleg a konkurencia kapta el, mivel ő az egyetlen vámpír az akciónkban ki akarták iktatni. De inkább arra válaszolj, mi az istent keresel itt?! Ágyban kéne lenned. Még nem vagy elég erős. - ellentmondást nem tűrő hangon nyomta képembe a választ, de ismét nem jutott el semmi a tudatomig. Olyan közel mentem Jonghyunhoz amennyire csak lehetett. 

-Meg tudod gyógyítani? - reménykedtem, hogy a válassz igen.

-Túl mély a seb, és ezüst tőrrel ejtették. Vér kell neki, ám a készletünk történetesen kifogyott. - gondolkodás nélkül felkaptam az egyik szikét az asztalról s mielőtt feleszmélhettem volna már meg is vágtam a tenyerem. A seb lassan utat engedett a karmazsinvörös vérnek s már épp oda tettem volna Jonghyun szájához mire Taemin elkapta a csuklóm.

-Mit művelsz? - úgy nézett rám, mint egy őrültre. - Mi van ha megfertőz vagy te őt. Nemrég még haldokoltál. 

-Mert segítek neki hogy jobban legyen, nem fogom megfertőzni, sem pedig ő engem. - feleltem neki olyan nyugodtam amennyire csak tudtam, bár forrt bennem a düh. 

-Csak nem értem miért vagy itt és kockáztatod az életed egy vámpírért. Megharapott egy kiméra, emlékszel? Minél többet mozogsz annál jobban terjed a méreg a testedben és szerintem baromira nem éri meg egy ilyen lényért kockáztatni a saját egészséged. - egyre hangosabban kezdte hozzám vágni a szavakat én pedig kezdtem elveszíteni a türelmemet...végleg.

-Az én egészségemmel ne törődj, nem a te bajod! Az ellenszer pedig jól funkcionál mivel most is itt vagyok és egy idiótával vitatkozok arról, hogy mit kéne tennem és mit nem!

-Azt hiszem lassan ideje lenne eldönteni mi legyen, ő sem sebezhetetlen. Ha túl sokáig vacillálunk meghal és mínusz egy fővel indulunk tovább. Keynek jogában áll eldönteni, hogy segít-e rajta vagy sem. - kapcsolódott be Lay is az eldöntendő kérdésünkbe s elégedetten nyugtáztam, hogy az én oldalamon áll.

-Leszarom mit csináltok, de én ezt nem nézem végig. - Taemin feje kétszer akkora lett a dühtől, hogy veszített s elvonult a szobájába. A tenyeremen lévő sebre néztem s elgondolkoztam, hogy vajon tényleg megéri-e ez az egész. Megéri kockáztatni az életem egy vámpírért, és vajon ő megtenné értem ugyan ezt? Magát az érzést sem értettem, hogy miért akartam rajta annyira segíteni. Hagyhattam volna meghalni is, de egy belső hang hevesen tiltakozott még a gondolat ellen is, hogy nélküle menjünk tovább az úton. 

Tippem sincs meddig álltam ott a tenyeremet vizsgálva, de mintha Jonghyun megérezte volna h vacillálok. Egy fájdalmas nyögés szakadt fel a torkán, mint aki a halálán van. Ami azt illeti eléggé rossz bőrben is volt. Kitudja mikor ivott utoljára. Bár a vérveszteség is okozhatta. Még a vámpírokhoz képest is sápadt volt s a szeme alatt óriási fekete karikák díszelegtek. Arca egészen vékony volt. Egy porcelán babára emlékeztetett. Leültem Lay mellé a kanapéra, s vérző tenyerem Jonghyun szájához emeltem. Abban reménykedtem, hogy erre is reagálni fog és nem kell drasztikusabb módszerhez folyamodnom. Percekig tartottam a szájánál a kezem, s minden egyes perc egy egész órának tűnt. 

Már-már kezdtem feladni, mikor ajkai résnyire elnyíltak egymástól s befogadtak először csak néhány cseppet a véremből. Végig nyalt a tenyeremen és tudtam, hogy célegyenesben vagyunk. Kezdett éledezni. Az ajkai rátapadtak a sebre, s mohón szívni kezdte, majd mikor elég erős volt hozzá, hogy megmozduljon megragadta a csuklóm s a szájához emelve végig nyalt rajta majd a két éles szemfog a csuklómba fúródott. Felszisszentem ahogy megharapott, majd lehunytam a szemem s csak hagytam hogy tegye amit az ösztöne diktál. A gond csak az volt a dologgal, hogy nem nagyon tudott leállni vele. Éreztem, hogy szédülök és egyre sötétebben és tompábban érzékelek mindent. Megpróbáltam elrántani a csuklómat, de túl erősen szorította. Zúgni kezdett a fülem és hallani kezdtem a szívverésem. Ismét megkíséreltem elrántani a kezem, de a fájdalom még élesebb lett. Félig még tompán érzékeltem, hogy Lay próbálja rólam lefejteni, majd elsötétült előttem minden s a csuklómat fogva tartó fájdalom is megszűnt.