20. fejezet

Key (https://www.youtube.com/watch?v=oOkJaJjfzbE)

Az első dolog amivel ébredésem után szembesültem egy velem szemben békésen szundikáló Jonghyun volt. Az arca falfehér volt, a száján még marad némi vér, de a seb a hasán már majdnem teljesen begyógyult. A tenyeremre majd a csuklómra néztem ami immár bekötözve pihent mellettem, de sokkal jobban fáj mint számítottam rá. Émelyegtem és forgott velem a világ – arra gondoltam, talán a vérveszteség miatt, viszont a torkommal sem stimmelt valami. Olyan volt, mintha izzó vasat dugtak volna le a torkomon. Bántotta a szemem még a legapróbb fény is. Vadász voltam, így ismertem a tüneteket, de figyelmen kívül hagytam, hogy én akár vámpír is lehetek. A szívem gyorsabb ütemre váltott, ahogy tudatosult bennem ez a lehetőség. Ha tudtam volna, hogy ez a küldetés ilyen lesz valószínűleg el sem vállaltam volna. Amint jobban éreztem magam – a körülményekhez képest – felálltam és elindultam a szobám felé. Pontosabban csak indultam volna, ha nem csúszik ki a lábam alól a talaj és nem lepi el az agyam egy vörös köd. A puffanásra Jonghyun is felébredt s mire észbe kaphattam volna már ott is állt mellettem. Egyik kezével a tarkóm alá nyúlt s felemelte a fejem épp annyira, hogy lássa az arcom. Szó nélkül a szájához emelte a csuklóját és megharapta. A vérével akart megitatni, hogy jobban legyek.

-Teljesen elment az eszed?! Én nem leszek olyan mint te! - a kín miatt csak ordítani tudtam, de nem létezett az az isten, amiért bele mentem volna, hogy olyan szörnyeteg legyek mint akikre vadászok. -Attól tartok nemigen van más választásod. Vagy ez vagy a végleges halál. - csuklóját a számból tartotta ám én elfordítottam a fejem – Igyál! - parancsolt rám.

-Minek?! Neked nem tök mindegy, hogy élek-e vagy meghalok?! - vagy én képzeltem bele túl sokat vagy tényleg szíven ütötte ahogy ezt kimondtam. Mintha egy kést döftek volna a szívébe. Azokba a kiskutya szemekbe hirtelen csalódottság kúszott. Olyan volt mint egy gyerek akitől el akarták venni a játékát.

-Csak segíteni akarok, és képzeld nem tök mindegy, hogy életeben vagy-e vagy meghalsz. - szűrte a fogai között amitől már nem szomorú kisgyerekre sokkal inkább egy tacskóra hasonlított akitől el akarták venni a csontját. - Mindenképpen inni fogsz, mert nem hagyom, hogy meghalj ha kell erőszakkal nyomom le a torkodon. - ismét a szájához emelte a csuklóját és szívott néhány cseppet a saját véréből. Fogalmam sem volt mi ezzel a célja. Óvatosan letette a fejem a földre és befogta az orrom, hogy ne kapjak rajta levegőt ezért rákényszerültem, hogy kinyissam a szám. Eleszmélni sem volt időm – a számra tapasztotta ajkait. Éreztem a vér ízét a nyelvemen és az első gondolatom az volt, hogy meg tudnám szokni. Úgy éreztem magam mint egy újszülött akit táplálni kell. És azok az ajkak...azok a puha ajkak. Azonban amint az elkalandozásom véget ért, rögtön jött a bűntudat. Mégis mit csinálunk mi a nappali közepén?! És én miért hagyom neki?! Ám a legjobban az ijesztett meg, hogy képtelen voltam ellenállni sőt egy apró részem még élvezte is a dolgokat. Épp kezdtem volna átadni magam az érzésnek, mikor valaki hatalmas lendülettel szó szerint leszakította rólam Jonghyunt. Tippem sem volt ki lehetett az, de elhordtam őt mindennek amiért bele rondított a pillanatba. Tisztában voltam a gondolat súlyával, hogy helytelen amit érzek, de már semmi kedvem nem volt a lelkiismeretemmel harcolni. Az én drágalátos kicsi fiam azonban mintha a belső hangnak a megtestesítője lett volna. Nem hagyta, hogy bármelyikünk is szóhoz jusson és megmagyarázza a történteket csak neki esett Jonghyunnak a földre szorította s a nyakát kezdte el fojtogatni. A letámadott fél próbálta magáról lelökni Taemint, de annak elöntötte az agyát a harag és talán még egy atombomba se tudta volna lerobbantani onnan.

-Tudtam, hogy nem kellett volna megbízni benned te szemétláda! - szűrte a fogai között s tovább szorongatta Jonghyun nyakát, nem hagyva ezzel szóhoz jutni.

-Taeminnie! - nyögtem. A torkomban lévő fájdalom nem akart csillapodni csak intenzívebb lett. Megpróbáltam közéjük férkőzni de csak vonszolni tudtam magam. A gyomrom görcsbe állt a szívem hol gyorsabb hol lassabb ütemre váltott a végtagjaim elnehezültek. Forgott velem a világ ugyanakkor az érzékeim kezdtek kiélesedni. Egyszerre éreztem az álom súlyát a szemeimen és az erőt az izmaimban. Vékony jégen jártam ám nem tudtam melyik oldalnak engedjek. Elöntötte az agyamat a düh Taemin iránt. Jogtalanul szólt bele a dolgaimba. Ha meg kellett halnom, hát megteszem, ha élnem kell hát élek. A harag lendületet adott – minden erőmet össze gyűjtve Taemin felé lendültem s azzal az erővel le is rángattam Jonghyunról majd földre löktem. Pillanatnyi értetlenség tükröződött az arcán. Láttam, hogy nem érti mi is a helyzet majd csalódottság és düh ült ki a képére.

-Te most mégis kinek az oldalán állsz? - úgy nézett rám mint aki szellemet lát. Az agya képtelen volt felfogni az információt miszerint Jonghyunt védtem – bár magam sem értettem miért. Egy belső hang azt súgta, hogy nem hagyhatom, hogy baja essen.

-Nem állok senki oldalán, de ha ragaszkodsz hozzá, választhatok egy pártfogoltat. - úgy néztem rá mint egy szigorú anya a rakoncátlan kölykére aki rossz fát tett a tűzre, ám Taeminnek ez a nevelési módszer valahogy nem jött át. Döbbenten pislogott párat majd, mint egy lázadó kamasz felpattant és masszívan védeni kezdte az igazát.

-Neked teljesen elment az eszed?! Eljutott a tudatodig mit csinálsz most tulajdonképen?! Egy ember bőrbe bújt vérengző őskövületet védsz, aki olyanná akar tenni mint ő.

-Na azért az őskövület erős túlzás – szólt közbe Jonghyun, idő közben felállva – csak 300 éves vagyok. - magyarázta sértett fejjel, mire mind a ketten kérdően néztünk rá. Egyikünk sem értette, hogy kapcsolódott ez most a vita tárgyához. - Öhm.. azt hiszem ez majd egy másik téma lesz.. - vakarta meg zavartan a fejét.

-Meg akart menteni nem megölni! - fordultam vissza tékozló gyermekemhez, s próbáltam a helyes útra terelni.

-Ennyi az összes indokod? És megtudhatnám, mi az ő indoka arra, hogy ne zárjam ki a napra és ne csináljak belőle fáklyát?

-Amúgy én is itt vagyok... - totyorgott Jonghyun továbbra is mögöttünk zsebre vágott kézzel.

-Ja! Csak neked most kuss van! - hallgattatta el Jonghyunt. Már ha a vámpír - t-rexünk hallgatott is volna.

-Most kérdezted az indokomat, te IQ harcos! Gondoltam bekapcsolódom. - elővette azt az ártatlan fejszerkezetet ám ezúttal hatástalannak bizonyult.

-Néha vissza vehetnél az arcodból és akkor talán nem akarnának folyton kinyírni. - Taeminnél kezdett elszakadni a cérna és ezt nem csak onnan tudtam, hogy kétszer akkora lett a feje a dühtől. Sosem láttam még ennyire kibukva.

-De neked sem kéne kísértened a sorsod, Kölyök.

-Továbbra sincs semmi közöd a dolgaimhoz! - fordultam ismét Taeminhez. Ezidáig a tekintetem kettőjük között cikázott.

-De van közöm, pláne ha szörnyeteggé akar tenni.

-Lehetséges, hogy ezzel az aggódással már elkéstél.. - motyogott Jonghyun s reménykedett benne, hogy Taemin nem hallotta meg a megjegyzést.

-Akkor fáklyát csinálok belőled. - nem várta meg a választ, csak fogta magát és elvonult a szobájába hangosan csapva be maga mögött az ajtót. Belső vívódásom megkezdődött. Nem tudtam eldönteni, hogy utána menjek-e vagy padig maradjak a helyemen és hagyjam hadd főljön Taemin kicsit a levében. Egyik részemnek bűntudata volt a másik viszont elégedett volt azzal a ténnyel, hogy végre kiálltam a döntésem mellett. Jonghyunra néztem, de nem tudtam az arcáról leolvasni semmit. Talán jobb is, hogy magára öltötte a fapofát. Nem akartam még a dolog rá eső részén is rágódni – éppen elég volt nekem Taemin. Nagy sokára rávettem magam, hogy megmozduljak és Taemin szobája felé vettem az irányt. Hezitálva megálltam az ajtó előtt s újfent végig gondoltam a lehetséges szituációs helyzeteket. Megpróbáltam a legrosszabbra is felkészülni miszerint végig sem fog hallgatni. Mély levegőt vettem, elszámoltam magamban tízig majd bekopogtam ám nem érkezett válasz. Megismételtem a mozdulatot és benyitottam. Taemin a párnáját szorongatva gubbasztott az ágyán s meg sem mozdult. Csak halk szipogás hallatszott a sötétben s egy test sziluettje amely úgy ült egy helyben akár egy szobor. Megkockáztattam, hogy közelebb lépek hozzá bár féltettem a tárgyalási esélyeim. Megálltam előtte és vártam a reakcióját. Nem nézett rám csak bámult maga elé. Elfogott a bűntudat amiért olyan dolgokat vágtam a fejéhez, de mélyen belül tudtam, hogy igazam van. A lényem egyik fele Jonghyunhoz húzott a másiknak pedig fontos volt a társa. Csendben a nevén szólítottam, mire rám nézett. A tekintete teli volt dühvel, de volt benne némi fájdalom, magány és elhagyatottság. Akár egy gyerek akit magára hagytak és dühös volt a szüleire ugyanakkor bánatos, hogy nem lehet velük.

-Taemin... - kezdtem bele a mondandómba óvatosan – Én..sajnálom amiket az előbb mondtam. Viszont meg kell értened, hogy amit teszek annak a súlyával tökéletesen tisztában vagyok. Fontos vagy nekem ugyanakkor Jonghyun is egyre fontosabb, amit nem tudok egyenlőre hova tenni. - ötletem sem volt, mit mondhatnék még amivel megbékítem. A „b-tervnek” az minősült, hogy magára hagyom, s megvárom míg megnyugszik és azután próbálok beszélni vele. Viszont bántott, hogy így látom és a bűntudat is gyötört a szavak miatt nem szólva a viselkedésemről. Miután befejeztem a szónoklatom, tekintetét visszafordította a kezére s az ujjaival kezdett el babrálni. Vártam, hogy valami választ kinyög ám jó ideig nem érkezett semmi.

-Nem csípem ezt a Vérszívó dögöt, sem a modorát sem a fejét. Még az is irritál ha megszólal. A barátom vagy Kibum, fontos vagy és szeretlek, de nem fogok neked hazudni... - némi szünet következett míg összeszedte a gondolatait. - Nem vagyok hajlandó kibékülni Jonghyunnal és megbocsátani neki. Sajnálom, de választanod kell melyik oldalon állsz, hacsak valami csoda be nem következik amitől kénytelenek leszünk össze fogni. A válaszom ennyi és a bocsánatkérésed is elfogadva. De neki nem tudok megbocsájtani. - mikor befejezte a mondókáját meg sem várva a válaszom elterült az ágyon s a fejére húzva a takarót tudtomra adta, hogy lezártnak tekinti a témát és nem kíváncsi tovább a társaságomra. Nem maradt más számomra csak a „b-tervem” - ám azt is egy mozdulattal keresztül húzta mikor választás elé állított. Olyasmire kért amit képtelen voltam megtenni. Napról napra egyre jobban húztam Jonghyun felé ám nem akartam Taemint elveszíteni. Annyit nem ért az egész. Ám az iménti Jonghyun -féle harapásos letámadás óta kezdtem egyre furábban érezni magam. Úgy döntöttem, engedek Taeminnek és magára hagyom hátha reggelre lenyugszik. Amint kiléptem az ajtón, a kezdeti furcsa érzés átcsapott rosszullétbe. A szemem égni kezdett, a torkom marni és a gyomrom majd fel fordult. Ha nem lett volna elég, a fejem mindenféle apró nesztől zsongott. El akartam felejteni a mai napot szóval inkább a szobámba siettem s menet közben azt kántáltam magamban, hogy ez csak egy rossz álom s vége lesz mire felkelek. Márépp nyitottam volna a ajtót, mikor Lay utánam szólt. Nem tudtam mi hiányzott a napomból...

-Minden oké? Olyan nyúzottnak látszol. Taeminnel minden oké? - a szemem egyre fájdalmasabban izzott. Mintha egy forró pénzérmét nyomtak volna a szemhéjamra.

-Minden oké, és Minnie is jól van, csak kicsit zaklatott. Majd holnapra megnyugszik. Viszont én most inkább lefekszem, mert szét megy a fejem. - meg sem vártam a választ, csak feltéptem az ajtót majd becsuktam magam után és a fürdőbe siettem. Úgy éreztem kitikkadok. Ismertem minden jelet, minden tünetet mégsem akartam elhinni – beletörődni meg pláne nem. Nem válhattam vérengző vadállattá akit megvakít a vérszomj. Bele néztem a tükörbe s az első amit megláttam magamon 2 vörösen izzó szempár volt.  

19. fejezet

Jonghyun POV

Semmi másra nem vágytam jobban mint a felejtésre. El akartam felejteni az aznap este történteket. Dühös voltam, aggódtam és mellette össze is voltam zavarodva. Nem értettem egyáltalán miért érdekel az engem, hogy Key Taeminre emlékezett rám pedig nem. Semmi okom nem volt rá, hogy idegesítsen a dolog, azt leszámítva, hogy Taemint egy kanál vízbe meg tudtam volna olykor fojtani. Fél karomat odaadtam volna egyetlen perc felejtésért. Azt se tudtam merre visz az utam, csak kiléptem a kapun és elindultam amerre a lábam vitt. Annyi volt a szerencsém, hogy éjszaka volt. Elhatároztam, hogy megyek és levadászok egy leányzót addig is telik az idő. De valahogy még enni sem volt kedvem. 

Folyton csak Key járt a fejemben és nem értettem, miért nem tudom onnan kiűzni. Nem az én keresztem volt, hogy megsérült, még csak ott sem voltam. Gőzöm sem volt mi ez a furcsa maró érzés mégis a mellkasomban. Mintha valami létfontosságú szervem hiányozna. Folyton csak azt próbáltam az agyamba sulykolni, hogy csak bebeszélem magamnak az egészet. Túl rég volt már, hogy normálisan étkeztem. Elvette az eszem a vérszomj és már nem tudtam tisztán gondolkodni. Kezdtem magam úgy érezni mintha rajtam kívül valaki más is lenne a fejemben. Elhatároztam, hogy legalább egy éjjelre vissza térek a gyökereimhez és úgy csinálok mint még mielőtt bele csöppentem volna ebbe az egész keresős játszmába. Szabadjára engedtem elfojtott érzékeim és csak mentem az ösztönöm után. 

Az egész stratégiámmal csupán egy gond volt: teljesen rabja lettem egyetlen személy vérének. Elvette az eszem még az ízének gondolata is. Haza akartam menni és ismét megízlelni de az étvágyam is elment az egésztől ha eszembe jutott Key drága fiacskája. Komolyan mintha valami emberrabló lennék és el akarnám adni Key veséjét vagy az egész embert kilóra. Nem mintha sokat kaszálhattam volna vele, más pozícióban viszont jobban el tudtam képzelni. Arra a pozícióra viszont még gondolnom sem szabadott mert a drága önjelölt Fiacskája még a végén eunukot csinál belőlem. Nem tudtam volna megmondani mióta jutnak ilyenek az eszembe, de időnként előfordult ha a szomjúság eluralkodott rajtam. Talán azóta mióta először megízleltem a vérét. Képtelen voltam kiverni a fejemből. Olyan lettem mint egy rossz drogos aki csak az anyagot hajszolja. 

Minden erőmmel küzdöttem az érzés ellen, de mindig legyőzött. Segíteni akartam rajta, neki, hogy jobban legyen. Anélkül akartam a közelébe lenni, hogy az az idegesítő mitugrász ott lett volna. Ahányszor csak eszembe jutott jött vele a gondolat is, hogy egyszer még megismertetem a fejét a betonfallal. Teljesen elmerültem a gondolataimban és észre sem vettem, hogy társaságom akadt. Épp kinéztem magamnak egy dögös tyúkot – az egyik közeli szórakozóhelyről támolygott kifelé enyhén ittas állapotban. Már ha azt enyhének lehet nevezni ha valaki a legközelebbi oszlopot támogatja. Elmosolyodtam magamban, hogy legalább a vacsorámat megtaláltam mikor füttyszót hallottam a hátam mögül. Először nem törődtem vele, gondoltam valaki másnak szól, de másodjára felkeltette a kíváncsiságom. 

Hátra fordultam s ekkor jöttem rá, hogy nekem szólt. Két fazon állt előttem és valamiért, valahonnan nagyon ismerősnek tűntek. Talán vadászok lehettek, de az is lehet, hogy a könyvkereső-expedíció egy másik csapata. Tippem sem volt, hogy ismernek-e vagy csak kötözködni akarnak, de nem akartam megadni nekik azt az esélyt, hogy lebuktatnak, bár elég nagy volt rá a sansz mivel a vérszomj miatt az íriszem már átváltott vörösbe. Nem szóltak semmit mikor rájuk néztem csak vigyorogtak mint a hülye gyerek a Taygetos tetején. 

-Mi van srácok, elveszett a kiskutyátok? - húztam föl az egyik szemöldököm. Az adrenalin felszökött az ereimben a harc gondolatától.

-Ha már úgyis hallgatsz a füttyszóra, lehetnél te is az ölebünk. - vágott vissza a magasabb, társa meg csak hülyén röhögött tovább.

-Nagy falat lennék én ölebnek... - igyekeztem fékezni magam és elszámolni tízig mielőtt a torkának esek és szétszedem. 

-De boxernek meg eléggé kicsi ahogy elnézem. - kapcsolódott be a beszélgetésbe alacsonyabb társa, aki nagyjából olyan magas volt mint én. 

-Mondja ezt az, aki ki sem nőtt a földből. - küldtem felé egy egoista mosolyt amitől egyből lelohadt a vigyor a képéről. Mind a ketten elindultak felém azzal az „Én vagyok a faszagyerek” ábrázattal, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, mert ketten vannak és ha így ismernek valószínűleg vadászok, vagy nevessek mert két ilyen szerencsétlen nyikahjal fújt össze a szél az egyetlen estén mikor meg tudtam lépni és még a vacsorám is meglett volna. 

-Te Zico! Van nálad szájkosár vagy póráz? Esetleg mindkettő? - az alacsonyabb kezdte el osztani megint az észt. A nyakamat tettem volna rá, hogy ennek is csak hátszéllel ekkora a pofája, egyedül nem feszegette volna a szerencséjét. 

-Ne szarakodj már GD, csak dobj elé egy kutyakekszet és menjünk innen a francba. Azzal el lesz egy darabig míg kitaláljuk, hogyan tovább. - GD...miféle név az, hogy GD? Gigantikus Down-kóros? Mert ami azt illeti a szellemi színvonala és kinézete alapján passzolt volna hozzá.

-Öreg, én nem tudom, honnan vettétek ezt a dumát, de én nem vagyok ku.... - egy tompa lökést éreztem a vállamban, s mielőtt befejezhettem volna a mondatot elsötétült minden.

-Fejezzük be végre ezt a szócséplést és húzzunk innen ezzel a vakarccsal mielőtt észrevesznek minket. - mondta Zico a társának. Még néhány pillanatig hallottam amint beszélnek, aztán végleg Standby-ra kapcsolt az agyam. 

Mikor felébredtem ismét kikötözve találtam magam egy székhez egy raktárban. Próbáltam össze rakni a fejemben a képeket, hogy mi történt hátha valami elkerülte a figyelmemet, de nem jutott semmi eszembe. Valami oka csak volt, hogy a raktárban kötöttem ki, bár fogalmam sincs mi volt az. Dél körül járhatott – ezt onnan állapítottam meg, hogy az erőm elhagyott és nem akartam mást csak bebújni egy biztonságos helyre a nap elől és erőt gyűjteni az éjjeli portyához. Ám a helyzetemen továbbá az is rontott, hogy szomjas voltam és kezdtem elveszíteni a türelmem. Lépteket hallottam, majd ajtó nyitódást és csukódást, de úgy tettem továbbra is mint aki nem tért magához. A személy körülbelül öt lépésre lehetett tőlem mikor megállt. Nem akartam tudni ki az csak abban reménykedtem, hogy ha tovább színlelek nyerek egy kis időt. A tervem viszont abban a pillanatban dugába dőlt ahogy megéreztem a hideg vizet az arcomon. Felmordultam az érzéstől majd az illetőre néztem.

-Hol van? - kérdezte az illető rideg hangon. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni és a fejébe sem tudtam beférkőzni. 

-Mi hol van? - néztem rá értetlenül. Megijesztett a tudat, hogy nem tudom kiszámítani a következő lépését, nem hallom a gondolatait és nem látok a fejébe. Egész életemben úgy éreztem, hogy én irányítok és ez akkor abban a pillanatban egy másodperc alatt megszűnt. 

-Hol. Van. A. Könyv? - lassan, tagoltan ismételte meg a kérdést, mintha egy értelmi fogyatékoshoz beszélne. 

-Nem hülye, vagyok, csak nem értettem mire céloz, hogy hol van. Másrészről pedig honnan tudjam, hogy hol van? Ha tudnám, nem keresném. - vicsorogtam rá. Kezdett az agyamra menni, hogy mindig én kerülök ilyen helyzetbe.

-És mit szólnál ahhoz, ha alkut ajánlanék? A drága Kibum egészsége az információért cserébe.

-Még mindig nem értem hol itt az alku és honnan kéne nekem tudnom, hogy hol a könyv. - igyekeztem elfojtani az idegességem. Nem tudhatja meg, hogy bármi áron segíteni akarok Keynek. Ha válaszolok lehet, hogy megmentem, de elárulom a csapatot és az olyan mintha nem is segítettem volna rajta. Volt egy haditervünk merre tovább, de közbe jött a támadás és nem tudtunk addig tovább menni míg Key nem lett jobban.

-Napról napra közelebb álltok egymáshoz, legalábbis te hozzá. Rákattantál a vérére. Ha meghal nem lesz több koktél ami leállítsa a vérszomjad. - némi gúnyt véltem felfedezni a hangjában s ettől fel tudtam volna robbanni. Nem is a hangnemtől amit használt hanem attól, hogy belém látott. A fejembe. A szándékaimba. 

-Mondom, hogy nem tudok semmit a könyvről, Key-hez pedig semmi közöm. Talán héberül kell beszélnem, hogy megértse?! - zúgott a fejem és hallottam a fülemben a szívverésem. Kezdett kicsúszni alólam a talaj és elveszteni a józan eszem a vérszomj miatt. 

-Ha válaszolsz, elengedlek és az ellenszert is odaadom. - csak nem akarta abba hagyni a fűzögetésem... Ha egy kicsivel több erőm lett volna, elszakítottam volna a kötelet, de ki voltam merülve és a szomjam is a tetőfokára hágott. Lehunytam a szemem és minden megmaradt energiám arra fordítottam, hogy össze gyűjtsem az erőm és támadjak. Elég lett volna egy fél pillanatnyi egérút és máris előnyben lettem volna.

-Na mi az, Vérszívó Cimbora? Beléd fagyott a szó? - folytatta – Az ajánlatom még mindig áll.

-De még mindig nem értem, nekem ebben hol az alku? Én nem járok sehogy sem jobban. - dünnyögtem magam elé. Se kedvem se energiám nem volt ránézni. A válaszomat hosszú-hosszú csönd követte, már-már kezdtem azt hinni, hogy feladta a győzködésem. A székem mögé lépett és eloldozta a kötelet. Elképzelésem sem volt miért tette, bizonyára azt hitte túl gyenge vagyok a harchoz vagy hogy egyáltalán meneküljek. Vissza sétált elém s rám parancsolt, hogy álljak fel. 

-Egyszer van egy évben gyereknap. - feleltem félmosollyal az arcomon s megtettem amit kért.

-Ha tényleg nem tudsz semmit, akkor bizonyára nem bánod, ha kiiktatlak. - éles fájdalmat éreztem a hasamban s elhagyott minden erőm. 

A földre csuklottam s kezemet a fájdalom helyére tapasztottam. Túl nagy rutinja nem lehetett a késelésben mert annyira mélyre nem ment mint várta, viszont én inkább meghagytam abban a hitben, hogy ott fogok meghalni. Az ablakokon lévő redőnyöket, - melyek addig le voltak húzva, hogy nyugtató sötétség uralkodjon – felhúzta beengedve ezzel a napfényt. Majd mint aki jól végezte dolgát, angolosan távozott. A hely ahova ez után bekúsztam, aránylag árnyákos volt így a napfény egy része elől megmenekültem. 

Az öngyógyításra képtelen voltam, ahhoz túlzottan le voltam gyengülve. Egy ideig még küzdöttem, hogy ébren maradjak majd elnyelt az öntudatlanság.

Már jócskán lement a nap mikor félig vissza tornáztam az elmém a valóságba. Még mindig túl gyenge voltam még ahhoz is, hogy kinyissam a szemem ezért csak a lépteket hallottam, fogalmam sem volt ki lehet az. Minden egyes porcikám fájt s a halálért imádkoztam. Mikor az illető mellém ért megnézte a pulzusom azután félig a hátára kapott s kivonszolt a raktárból. Elvesztettem a szaglásom így képtelen voltam behatárolni ki lehetett az, de nem is érdekelt...hálás voltam neki és megfogadtam magamban, hogy ha ezt túlélem jövök neki egyel. Beszuszakolt a kocsiba s innentől ismét filmszakadás. Nem volt több energiám semmire még gondolkodni sem. Egy meleg kéz ért óvatosan a hasamon lévő nyílt sebhez. Óvatosan lemosta róla a koszt és a vért majd lefertőtlenítette s neki állt összestoppolni. Minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy magamhoz térjek. 

Az érzékeim már időszakosan vissza tértek, de csak pár pillanatra. Ekkor éreztem meg az ismerős illatot is valahonnan a közelből. Tudtam, hogy Key áll ott valahol a közelben, de nem értettem hol, és hogyan került oda. Egyáltalán mikor kelt föl? Csak egyetlen pillanatig tartott, de ellepték az agyamat a kérdések. Olyan érzés volt mintha valaki intravénás koffein infúzióra kötött volna. Tudtam, hogy ott van és ez már önmagában erőt adott. Az illat egyre erősödött mígnem már csak néhány lépésnyire lehetett tőlem, ám valami beárnyékolta – félelmet éreztem benne és zavarodottságot. Már épp kezdtem volna ismét lenyugodni mikor kitört a káosz. Key félénk és erőtlen hangon tudakolta, hogy jól vagyok-e, amitől melegség járta át a mellkasom. Legszívesebben válaszoltam volna neki, hogy ne aggódjon, jobban leszek. Úgy, ahogyan korábban ő nyugtatott engem, hogy minden rendben lesz. 

Lay azonban korántsem nyugtatta meg. Kíméletlenül elmondta neki az igazságot, hogy mély a seb és súlyos. Ha rajtam múlt volna képen törlöm amiért nem hazudott neki inkább. A következő pillanatban vérszagot éreztem – Key vérének illatát. Leszállt az agyamra a vörös köd és innentől egy jó darabig nem érzékeltem és nem is hallottam semmit, csak azt a mámorító illatot. A lényem vadállat része kiszabadult és semmi más nem akart csak inni. Úgy éreztem magam mint egy telefon amelyik merülő félben van – folyamatosan pittyegett az agyam. Jó tíz percbe telt mire az ismeretlen ricsaj egy hangos ajtócsapódással abba maradt majd néhány pillanatnyi néma csönd borult a szobába. A fejemben lévő szörny azonban őrjöngött. A torkom égett a fülem zúgott a fogaim megnyúltak és az ínyemet már nem is éreztem a fájdalomtól. Mikor megéreztem a számban az első pár cseppet azt hittem csak álmodom. Nem mozdultam csak hagytam, hogy lefolyjon a torkomon. 

Miután biztosra vettem, hogy nem álmodom végig futtattam nyelvem a seben. Próbáltam vissza fogni magam, küzdöttem a bennem lévő vadállat ellen, de egyre közeledett. A végén elhatalmasodott rajtam a vérszomj s minden igyekezetem ellenére megharaptam a csuklóját. Éreztem, ahogy összerezzen a fájdalomtól, de nem szólt semmit. Néhány perc után próbált eltolni magától, de képtelen voltam leállni. Olyan voltam mint egy keselyű amelyik megérezte a dög szagát. Egy tűt éreztem a nyakamban amitől betompultam és vissza dőltem a csendes nyugalmamba.

18. fejezet

Key POV:
Fogalmam sincs mi történt, egyszer csak ismét magába szippantott a sötétség. Egészen addig megvoltak a dolgok, míg Jonghyun érdeklődött hogy vagyok, s én nyugodtságot színlelve válaszoltam neki, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz. A lelkem mélyén én sem hittem el. Ám a beszélgetésünk a gerincemen végig futó intenzív görcs szakította félbe, a tüdőmből pedig mintha kiszorították volna az összes levegőt. Két kar ragadott meg s fordított az oldalamra, hogy ne harapjam el a nyelvem s egy tű szúródott a karomba amiből arra tippeltem, hogy az ellenszer van benne. 

Ám ahelyett, hogy javultak volna a dolgok csak vissza kerültem az előző állapotba. Abba a mély, sötét és rideg öntudatlanságba ahol előzőleg voltam. Semmit nem érzékeltem csak a fájdalmas lüktetést a lábamban s a rossz érzést amely ellepte az agyam. Olyan érzés volt mint mikor elhagytál valami fontos dolgot, de magad sem tudod mi az és meg kellene találnod, mert szükséged van rá. Eszembe jutott a könyv, amiről Taemin beszélt és mivel semmi más tippem nem volt amit meg kellene találnom így arra fogtam. Ám a rossz érzés nem múlt el, sőt inkább csak erősödött. Ha képes lettem volna megmozdulni és beszélni meg felkelni, csak kirohantam volna a szobából és esztelenül keresni kezdtem volna azt a dolgot amiről fogalmam sem volt, hogy hogy néz ki és hol található. A szer, amit beadtak nekem, viszont túl erős volt, hogy ellen álljak neki. A gondolataimat, egyik pillanatról a másikra mintha elvágták volna – magába szippantott az álom. 

Ismét vissza tértek az alakok a filmemből akiket láttam. Minden energiámmal azon voltam, hogy rájöjjek, kik ők és miért nem tudtam kivenni az arcukat. Mintha csak valami fekete démont fotóznának le egy speciális kamerával. Egyetlen lehetséges magyarázatot találtam, azt viszont az első alkalommal az elmém lomtárába hajítottam, mivel képtelenség volt még a gondolat is. Ám hiába kutattam másik lehetőség után, nem találtam semmit. Az egyetlen lehetséges indok ami eszembe jutott, - miért is nem látszottak az illetők a képen – az az, hogy vámpírok. Ha engedelmeskedtek volna az izmaim, hangosan felnevettem volna ezen a képtelenségen. Még hogy vámpírok a felmenőim között! Egyszerűen fizikai képtelenség. 

Még az elmém se képes felfogni, pedig láttam már pár dolgot. Miért vadásztunk volna vámpírokra  generációkon keresztül, ha a rokonaink között is voltak vámpírok?! Ez egyszerűen abszurd volt. Még arra is több esélyt láttam, hogy össze jövök Jonghyunnal és a nevemre veszem Taemint, bár ez is eléggé bizarr teória volt. Az ember nem vadászik a saját rokonaira. Ám ha mégis igaz lett volna, azt elmondták volna nem?! Képtelenség, hogy részben vámpír vagyok. Talán ha meg tudnék mozdulni és közölni az elméletem, máshogy reagálnának és máshogy kezelnék a sérülésemet is. Nem tudom mikor vesztettem el véglegesen a fonalat, de teljesen kikapcsolt az agyam s álomba merültem.

Mikor magamhoz tértem, egy pillanatra teljesen elvakított a sötétség. Furcsa módon a fájdalom a lábamban enyhült, de a hiányérzetem még mindig megmaradt. Felemeltem a karom és kidörzsöltem az álmot a szememből, majd az ajtó nyitódására lettem figyelmes. Lay lépett be egy fecskendővel és egy doboz kötszerrel a kezében. Kellett néhány pillanat, mire elhittem, hogy vissza tértek az emlékeim és ezzel együtt adódott egy új tippem mi lehet a hiányérzet. Ám ez is legalább annyira abszurd volt mint a vámpír felmenőim az álmomban. Kerestem a szavakat, hogyan tegyen fel az összes kérdésem egyszerre, de valahogy csak külön-külön jutott eszembe, akárhonnan közelítettem meg a dolgot. Felszisszentem ahogy a tű a karomba fúródott s végig se gondolva a kérdést, feltettem azt amelyik elsőnek jutott eszembe. 

-Hol van Jonghyun? És mennyit aludtam? - Lay-t láthatóan meglepte a hirtelen kérdés áradat, de sorrendben válaszolt a kérdéseimre.

-Jonghyun eltűnt úgy három napja. Akkor ment el, mikor rohamod volt. Elég feldúltnak tűnt, de mivel vissza tértek az emlékeid, ezért nyilván tudod mi ő és, hogy miért nem állítottuk meg. Vissza fog jönni. Van nálunk valami ami kell neki... - a válasza végére elhalkult mintha nem lenne biztos benne, hogy vissza jön. Ám valamiért felbátorodtam a következő kérdésemre.

-Lay! Tudom, hogy abszurdul hangzik, de... - kicsit haboztam mielőtt folytattam volna – lehetséges, hogy vannak vámpír felmenőim? Egy családi portréval álmodtam, amin az összes felmenőm rajta volt, s néhányuknak csak a sziluettje látszott és mint tudjuk nem látszanak fényképen és tükörben. - kimondva valahogy még hülyébben hangzott az egész és bántam is, hogy elmondtam. Kellett némi hatás szünet, mire az előző kérdésem válasza eljutott az agyamig. Hogy hogy eltűnt Jonghyun? És mégis hová? És miért? - tettem fel magamnak a költői kérdést. És egyáltalán nappal hova tűnhetett?! Zsongott a fejem a kérdésektől és képtelen voltam eldönteni melyikkel is foglalkozzak előbb. 

-Elméletileg nincs kizárva, de nem sok értelmét látom annak, hogy valaki lényegében a rokonaira vadásszon. - válaszolt végül Lay, vissza terelve a feltett kérdésemre. Furcsa mód már nem is érdekelt annyira, mint Eb Barátunk holléte. Rossz érzésem támadt – nélküle nem találhatjuk meg a könyvet és nem véletlenül került a mi csapatunkba.

-Kibum! Jól vagy? Kicsit mintha... - kezdett volna aggodalmaskodni, ám abban a pillanatban kivágódott az ajtó s Taemin rontott be rajta, nyugalmat erőltetve magára, viszont én láttam rajta, hogy valami nem stimmel. 

-Lay, beszélhetnénk? - a hangjában hallatszott az idegesség, ám az állapotomra való tekintettel megpróbálta leplezni. Legalábbis más indokot nem tudtam kitalálni, hogy miért is titkolózhat. Háziorvosunk kérdően nézett rám, mintha próbálná kitalálni jól leszek-e. Válasz kép csak bólintottam, hogy minden rendben, majd mind a ketten kivonultak a szobából. 

A gyomromban kialakult görcs felkúszott a mellkasomig s minden porcikámat átjárta az idegesség. Éreztem legbelül, hogy valami hatalmas nagy baj van, amit nem akartak elmondani. Fel akartam állni és utánuk menni, tudni, hogy mi történt, hogy mit titkolnak, de a lábamba bele hasított a fájdalom. Össze szorítottam a fogaim, s erőt vettem magamon majd imbolyogva, ép lábamra helyezve a sújt felálltam. Abban a pillanatban rájöttem, hogy életem egyik legrosszabb döntése volt. A világ forogni kezdett velem, a lábamba pedig belé hasított a fájdalom. Meg kellett támaszkodnom az ágyban egy pillanatra, hogy el ne essek. Mikor eléggé kitisztult a kép, minden erőmet összeszedve, sántikálva elindultam az ajtó felé. Minden egyes megtett lépés egy örökké tartó kínszenvedésnek tűnt, de elértem a célom. Egy pillanatra tétovázva megálltam az ajtóban – fogalmam sem volt mi fog várni, ha kinyitom az ajtót, és azt sem tudtam eldönteni, fel vagyok-e rá készülve lelkileg és fizikailag. 

Nagy levegőt vettem, bent tartottam majd lassan kifújtam, ez után kinyitottam az ajtót. Nem láttam túl sokat a történtekből, csak annyit, hogy Lay minden tudását beleadva próbál segíteni valakin s egy kanapéról lelógó kezet melyről apró cseppekben csöpög lefelé a vér a padlóra. Taemin csak mint valami nővér állt mellette, aggódó arccal a páciensre meredve. Kezei és pólója csupa vér. Ha nem ismertem volna, azt hittem volna, hogy meggyilkolt valakit. Észre sem vették, hogy felkeltem és az ajtóban állva próbálom kitalálni mi történt. Közelebb vonszoltam magam a trióhoz de éppen csak annyira, hogy lássam ki is a vendégünk. 

Abban a pillanatban meg is bántam még azt is, hogy egyáltalán kikeltem az ágyból. Nem akartam hinni a szememnek. Megfagyott bennem a vér és az agyam próbálta feldolgozni a képet amit lát, de mintha nem lenne képes befogadni a kapott információt. Jonghyun feküdt ott a kanapén vérbe fagyva, helyen ként égési sérülésekkel. Feltehetőleg menekülés közben érte a napfény, bár ennél a vámpírnál én már semmin nem lepődtem volna meg. Mire Laynak és Taeminnek feltűnt, hogy ott vagyok, már csak alig pár lépés választott el az eszméletlen sebesülttől.

-Mi történt Jonghyunnal?! - egyszerűen nem jutott több eszembe, nem is értettem semmit. Lay a hasa felett görnyedt s a mély, legalább tíz centis sebet igyekezett fertőtleníteni és rendbe rakni.

-Valószínűleg a konkurencia kapta el, mivel ő az egyetlen vámpír az akciónkban ki akarták iktatni. De inkább arra válaszolj, mi az istent keresel itt?! Ágyban kéne lenned. Még nem vagy elég erős. - ellentmondást nem tűrő hangon nyomta képembe a választ, de ismét nem jutott el semmi a tudatomig. Olyan közel mentem Jonghyunhoz amennyire csak lehetett. 

-Meg tudod gyógyítani? - reménykedtem, hogy a válassz igen.

-Túl mély a seb, és ezüst tőrrel ejtették. Vér kell neki, ám a készletünk történetesen kifogyott. - gondolkodás nélkül felkaptam az egyik szikét az asztalról s mielőtt feleszmélhettem volna már meg is vágtam a tenyerem. A seb lassan utat engedett a karmazsinvörös vérnek s már épp oda tettem volna Jonghyun szájához mire Taemin elkapta a csuklóm.

-Mit művelsz? - úgy nézett rám, mint egy őrültre. - Mi van ha megfertőz vagy te őt. Nemrég még haldokoltál. 

-Mert segítek neki hogy jobban legyen, nem fogom megfertőzni, sem pedig ő engem. - feleltem neki olyan nyugodtam amennyire csak tudtam, bár forrt bennem a düh. 

-Csak nem értem miért vagy itt és kockáztatod az életed egy vámpírért. Megharapott egy kiméra, emlékszel? Minél többet mozogsz annál jobban terjed a méreg a testedben és szerintem baromira nem éri meg egy ilyen lényért kockáztatni a saját egészséged. - egyre hangosabban kezdte hozzám vágni a szavakat én pedig kezdtem elveszíteni a türelmemet...végleg.

-Az én egészségemmel ne törődj, nem a te bajod! Az ellenszer pedig jól funkcionál mivel most is itt vagyok és egy idiótával vitatkozok arról, hogy mit kéne tennem és mit nem!

-Azt hiszem lassan ideje lenne eldönteni mi legyen, ő sem sebezhetetlen. Ha túl sokáig vacillálunk meghal és mínusz egy fővel indulunk tovább. Keynek jogában áll eldönteni, hogy segít-e rajta vagy sem. - kapcsolódott be Lay is az eldöntendő kérdésünkbe s elégedetten nyugtáztam, hogy az én oldalamon áll.

-Leszarom mit csináltok, de én ezt nem nézem végig. - Taemin feje kétszer akkora lett a dühtől, hogy veszített s elvonult a szobájába. A tenyeremen lévő sebre néztem s elgondolkoztam, hogy vajon tényleg megéri-e ez az egész. Megéri kockáztatni az életem egy vámpírért, és vajon ő megtenné értem ugyan ezt? Magát az érzést sem értettem, hogy miért akartam rajta annyira segíteni. Hagyhattam volna meghalni is, de egy belső hang hevesen tiltakozott még a gondolat ellen is, hogy nélküle menjünk tovább az úton. 

Tippem sincs meddig álltam ott a tenyeremet vizsgálva, de mintha Jonghyun megérezte volna h vacillálok. Egy fájdalmas nyögés szakadt fel a torkán, mint aki a halálán van. Ami azt illeti eléggé rossz bőrben is volt. Kitudja mikor ivott utoljára. Bár a vérveszteség is okozhatta. Még a vámpírokhoz képest is sápadt volt s a szeme alatt óriási fekete karikák díszelegtek. Arca egészen vékony volt. Egy porcelán babára emlékeztetett. Leültem Lay mellé a kanapéra, s vérző tenyerem Jonghyun szájához emeltem. Abban reménykedtem, hogy erre is reagálni fog és nem kell drasztikusabb módszerhez folyamodnom. Percekig tartottam a szájánál a kezem, s minden egyes perc egy egész órának tűnt. 

Már-már kezdtem feladni, mikor ajkai résnyire elnyíltak egymástól s befogadtak először csak néhány cseppet a véremből. Végig nyalt a tenyeremen és tudtam, hogy célegyenesben vagyunk. Kezdett éledezni. Az ajkai rátapadtak a sebre, s mohón szívni kezdte, majd mikor elég erős volt hozzá, hogy megmozduljon megragadta a csuklóm s a szájához emelve végig nyalt rajta majd a két éles szemfog a csuklómba fúródott. Felszisszentem ahogy megharapott, majd lehunytam a szemem s csak hagytam hogy tegye amit az ösztöne diktál. A gond csak az volt a dologgal, hogy nem nagyon tudott leállni vele. Éreztem, hogy szédülök és egyre sötétebben és tompábban érzékelek mindent. Megpróbáltam elrántani a csuklómat, de túl erősen szorította. Zúgni kezdett a fülem és hallani kezdtem a szívverésem. Ismét megkíséreltem elrántani a kezem, de a fájdalom még élesebb lett. Félig még tompán érzékeltem, hogy Lay próbálja rólam lefejteni, majd elsötétült előttem minden s a csuklómat fogva tartó fájdalom is megszűnt.

17.fejezet

Jonghyun POV

Vonakodva vonultam ki a szobából. Szívem szerint bent maradtam volna Keyel, de tudtam, hogy azzal semmire sem mentem volna. Ráadásul azt sem akartam, hogy Taemin vagy Key lássa rajtam, mennyire fájt. Nem néztem rájuk csak a földet bámultam s próbáltam legyűrni a torkomban növekvő gombócot. Nem értettem, rám miért nem emlékezett és a többiek miért maradtak meg az elméjében. Ahogy ezen gondolkodtam, a csalódottság és a bánat mellé befurakodott egy másik, még erősebb érzés, de ez a gyomromból indult. Iszonyatos dühöt éreztem és egyszeriben féltékeny lettem. 

Taeminre emlékezett, pedig miatta történt ez az egész. Ha én lettem volna ott, most nem feküdt volna magatehetetlenül, kétségek között és az agyát erőltetve, hogy bármire is emlékezzen. Ha nem tudtam volna, hogy helytelen, ismét neki estem volna Taeminnek, de azt már nem tudtam volna elviselni, hogy Key miattam legyen rosszabbul.

Átkullogtam a nappaliba és levágtam magam a díványra, s egyszerre próbáltam vissza fojtani a könnyeim és a dühöm. Térdemen megtámasztottam a könyököm és a tenyerembe temettem a kezem. Ki akartam zárni a gondolataim. Eldobni őket az első szemetesbe.

Hirtelen felvillantak előttem az emlékképek. A tanárom Onew képe körvonalazódott előttem, ahogy életre tanított és én ittam a szavait. Hosszú órákon keresztül magyarázta nekem a vámpírok történelmét és, hogy miként maradtunk ilyen hosszú időn keresztül rejtve. Részletesen elmesélte a családom vérvonalát, és elmondta, hogy a kezdetektől szolgálta őket. Egészen kicsi gyerekkoromtól kezdve mellettem volt és terelgetett. Megtanított harcolni és úgy vért inni, hogy senki ne árulhasson el és ne is emlékezzenek semmire.

Képes voltam az érzelmeim által tárgyakat mozgatni, és ha úgy adódott eltűnni a semmibe egy szempillantás alatt. Utólag bele gondolva furcsa volt, hogy míg egész életében a vadászoktól óvott engem, magát mégsem tudta megmenteni.

Azon az éjjelen harcművészeti gyakorlatom volt és a kardvívást tanította nekem - persze fakardokkal, hogy ne sérüljön meg egyikünk sem – mikor a vadászok betörtek a birtokra és elözönlöttek mindent. Onew rám parancsolt, hogy menjek és rejtőzzek el, de én ellen szegültem. Túl fiatal voltam és lobbanékony. Segíteni akartam neki, meg akartam védeni, habár még magamat sem voltam képes, mégis úgy hittem, hogy menne.

A veszekedésünk elhúzódott én pedig észre sem vettem, hogy már csak pár méter választ el az ellenségtől, mivel mindvégig háttal álltam. Épp egy újabb értelmes kifogás után kutattam az elmémben, de még mielőtt megleltem volna Onew eltűnt előlem én pedig aggódva keresni kezdtem a tekintetemmel. Megfordultam s láttam, hogy az a karó, amit nekem szántak az ő mellkasából állt ki. Reflexszerűen váltam köddé még mielőtt az én mellkasomban is karó lett volna, és egy biztonságos helyen vártam, míg elvonultak. Minden erőmmel mesteremért imádkoztam, hogy túlélje s bár tudtam, hogy esélytelen mégis reméltem, hogy a vadász kezdő volt és így Onewnak nem volt komolyabb baja.

Imáim azonban nem hallgattattak meg – amint elvonult a veszély fejvesztve rohantam vissza mesteremhez, ám cseppet sem az a látvány fogadott, amire számítottam. Onew a földön feküdt a saját vérébe fagyva mellkasából pedig egy karó állt ki. Odarohantam, de már nem tudtam rajta segíteni. Ugyan az a bűntudat emésztett, mint akkor a tisztáson. Magamat hibáztattam, mert gyáva és gyenge voltam. Nem tudtam segíteni a mentoromon s Keynek sem bizonyultam hasznára. Önmarcangolásomból Taemin hangja zökkentett ki.

-      Veled akar beszélni. - vágta oda nekem foghegyről mintha csak az én hibám lett volna, a szemében azonban egészen más érzelem uralkodott – megjelent benne az együttérzés és a sajnálat halvány fénye.

Jobbnak láttam, ha nem válaszolok neki. Senkinek sem volt szüksége rá, hogy megint egymásnak essünk. Nem várta, meg míg bemegyek hozzá, csak állt ott néhány percig és várta a reakcióm, de nem volt energiám ismét háborogni. Majd elvonult a saját szobájába s nem maradt más csak a néma csönd és a tehetetlenség fájdalma.

Miután összeszedtem magam bementem Keyhez, de nem néztem rá – nem tudtam és nem is mertem ránézni. Nem emlékezett rám és féltem attól, hogy most, hogy nem ismert meg a tekintetem mindent elárul számára. Az összes fájdalmam, zavarodottságom és bűntudatom. Még magam sem voltam száz-százalékig tisztában az érzelmeimmel. Nem tudtam, miért féltettem őt ennyire és mi volt ez az érzés, ha a közelében voltam. Végső elkeseredésemben bemeséltem magamnak, hogy csak a vére vonzott ennyire.

Lehajtott fejjel vonszoltam magam oda az ágya mellett álló székhez s továbbra is kerülve a tekintetét leültem. Fogalmam sem volt mit kérdezzek tőle, vagy mit mondjak neki. Akármilyen témát dobtam volna, föl valószínűleg nem tudott volna rá mit mondani, mert csak én emlékeztem rá.

-         Jobban vagy már? – törtem meg a csendet végül, majd bátortalanul ránéztem. Az arca sápadt volt és időközönként megfeszült, ahogy küzdött a fájdalom ellen.

-         Fogjuk rá, de most már minden jobb lesz. - válaszolta, de valahogy a szemeiben nem ez tükröződött. Mintha maga sem hitte volna el. Látszott rajta, hogy legalább annyira össze volt zavarodva, mint én, bár nem teljesen ugyan abból az okból.

A nagy nehezen lecsillapított dühöm ismét előtört belőlem és újfent emlékeztetni kellett magamat, hogy ha most kitört volna belőlem minden azzal nem mentem volna semmire, Keynek pedig pláne nem könnyítettem volna meg a helyzetét.

Egyre csak azon járt az agyam, hogy mit mondhatnék, ami erőt adott volna neki, de nem jutott eszembe semmi. Bosszantott a tény, hogy Taeminre emlékezett, én pedig akárhogy igyekeztem rám nem.

Egyre csak a megoldáson járt az agyam. Már az is megfordult a fejemben, hogy megitatom a véremből, de arra semmi szükség nem volt, hogy még az átváltozás miatt is szenvedjen. Lehetséges, hogy csak átmeneti állapot volt, és ha jobban lesz, visszatérnek az emlékei.

-    Figyelj, nem tudom, hogy milyen kapcsolat volt köztünk, de nem szeretném, ha ez a pillanatnyi emlékezet kihagyás befolyásolná. Szeretném hallani a te szemszögedből is a dolgokat. Taemin valamennyit elmondott, de az teljesen más, amit ő látott és, amit te, mi megéltél, megéltünk. - törte meg végül a ránk telepedő hosszú csöndet. Legszívesebben elmondtam volna mindent töviről hegyire, hogy mi történt, hogy találkoztunk és, hogy miért voltunk itt. Talán még arra sem emlékezett, mi vagyok. Valahogy annyira más volt a tekintete – mintha nem egy olyan lényre nézett volna, akire tulajdon képen egész életében vadászott.

-      Ez majd akkor megbeszéljük, ha jobban leszel.... - egy mosolyt erőltettem az arcomra, s végül teljesen mást mondtam, mint amit a szívem súgott. Bár való igaz volt, hogy a szívem lassan egy teljesen más dallamot játszott. Egy olyan dallamot, amibe nem akartam bekapcsolódni, és ha rajtam múlt volna ki is töröltem volna.

Nem akartam bele gondolni a másik verzióba, miszerint elkésünk és Key meghal. Sokkal könnyebben bele törődtem volna abba, hogy nem emlékezett rám és semmi közünk nem volt és nem is lesz egymáshoz, mint, hogy végleg elmenjen.

Ismét eszembe jutottak az események, és, hogy miért is voltn ágyhoz kötve, sápadtan és görcsökkel küzdve. Összeszorítottam a fogaim s próbáltam elfojtani vámpírlétem bizonyítékait. Elkaptam róla a tekintetem, mielőtt észrevette volna, ahogy az íriszem feketéből vörösre váltott. A térdeimet kezdtem el bámulni és próbáltam nyugtató s jó dolgokra gondolni, hogy elszálljon a vörös köd az agyamról. Iszonyatosan dühös voltam Taeminre, amiért nem vigyázott rá. Key fordított esetben az életét adta volna a fiacskájáért, Taeminnek pedig meg sem fordult a fejében, hogy ha már Key megsérült legalább kórházba vigye.

A fiacskájára mégis emlékezett pedig miatta volt ágyhoz kötve kétségek közt. Teljesen elvesztem a düh és a féltékenység mocsarában s csak az zökkentett ki, hogy Keynek megváltozott a szívverése. Az addig egyenletes és ütemes ritmust felváltotta az egyre gyorsabb szívdobbanás. Felnéztem, hogy lássam mi történt, s láttam, hogy háta ívben megfeszült, szemei pedig fölakadtak. Fogalmam sem volt arról, hogy mit kellett volna tennem, sosem láttam még embereket ilyen helyzetben és nem is voltam orvos. Az első gondolatom az volt, hogy szólok Laynak, de nem mertem ott hagyni Keyt. Végül rászántam magam s futva rohantam Lay után. Még csak be sem kopogtam, csak berontottam a szobájukba.

-          KEY ROSSZUL VAN! - ordítottam zihálva.

-    Maradj itt vele megnézem mi történt. - mondta sietősen Taeminnek majd futó lépésben elindult Keyhez. A gyomrom görcsbe rándult és fogalmam sem volt, mit kellett volna tennem vagy, hogy segíthettem volna. Kétségbeesetten Taeminre néztem, de az ő szemében sem láttam mást csak aggodalmat és tehetetlenséget.

-       Gyere. Legalább te ne veszítsd el a fejed, mert akkor mindannyian meghalunk. - ragadta meg a karom s kezdett el húzni az ajtó felé. A mondat végére a hangja elcsuklott. Ugyan olyan megviselt állapotban volt, mint én, de ő mégis jobban álcázta, hogy kétségbe volt esve. A konyhába vezetett s leültetett a legközelebbi székre majd a hűtőből elő varázsolt némi vért, amit kiöntött egy pohárba és lerakta elém.

-   Igyál! - parancsolt rám, mikor leesett neki, hogy nem sok kedvem volt hozzá. Megpróbált határozottságot erőltetni a hangjába, de én kihallottam a mögötte megbúvó könnyeket, amiket igyekezett elfojtani. Nem néztem rá, csak szórakozottan játszottam a pohárral. - Gyomorszondát kérsz mellé vagy szívószálat?! Esetleg kérvényt nyújtsak be vörös masnival átkötve? - kezdte végleg elveszíteni a türelmét nekem pedig semmi kedvem nem volt a papolását hallgatni. Felálltam a székről s az ajtó felé indultam.

-        Most meg hová mész? - feszítette tovább a húrt. Végül is, volt, aki úgy vezette le az idegességét, hogy be sem állt a szája talán még a víz alatt sem.

-          Tönkre! - már nyitottam is az ajtót, de nem hagyta szó nélkül.

-          Bele halnál, ha egyszer normálisan válaszolnál?

-        Megyek, kiszellőztetem a fejem. Most jobb? - nem vártam meg a válaszát csak becsaptam magam mögött az ajtót s elindultam az éjszakába azzal a reménnyel, hogy legalább két perc megnyugvást találok az érzéseim és a gondolataim elől.

16. fejezet

Key POV

Minden gyönyörű, fehér fényben tündökölt mintha csak a Nap sugarai világítottak volna. Meghaltam, vagy talán ez csak a halál előtti percek voltak?  Erre a kérdésre nem tudtam a választ. Ugyanakkor azt sem tudtam, hogy hol voltam csak annyit, hogy minden bizonyára lebegtem. Láttam magam kívülről. Egy fiút, aki nem értett semmit és meggyötört arccal nézett maga elé, mintha próbálná magát összeszedni.

Hirtelen egy fekete doboz jelent meg előttem, amiből filmszalagok sokasága futott ki. Az összesen az eddigi életem szerepelt és a családfám. Szinte az összes felmenőmet megmutatták, akik egytől egyik híres vadászok voltak. Egyszer csak a XVII. századnál érdekes dolgokat vettem észre. Közelebb léptem a szalaghoz és jobban szemügyre vettem. Egy családi portrét láttam meg, ahol az embereknek nem volt arca és valamiért sötétre voltak festve. Nem hittem, hogy ez a kor művészete lett volna. Inkább olyannak tűnt, mintha lett volna valami titkolni valójuk. Megérintettem a képkockát és azon a helyszínen találtam magam.

Egy sötét, dohos szobában találtam magam. Sötétbarna bútorok vettek körül, egy hatalmas ágy és egy kis asztalka. Az ablakok előtt sötét függönyök voltak. Ez nem is lett volna furcsa főleg, hogy valószínűleg egy arisztokrata szobában lehettem, amit a csicsás díszítés miatt gondoltam. Viszont mivel ez egy hálószoba volt lenni kellett volna legalább egy tükörnek, de nem volt.

Kíváncsiságomból fakadóan elindultam szétnézni a házban, de amint a kilincshez értem minden piros színben pompázott én pedig ismét elkezdtem zuhanni. Az előbbi kép szilánkokra esett szét és azok között lebegtem. Nem tudtam mennyi ideig lehettem így egyszer csak egy szájat véltem felfedezni, hegyes fogakkal, ami magába szippantott.

Korom sötét volt, nem hallottam, láttam és érzékeltem semmit. Talán most haltam meg ténylegesen? De akkor nem tudtam volna gondolkodni. Ezután kezdett tisztulni a kép. Elkezdtem hallani s talán veszekedtek körülöttem. Legalábbis a hanglejtésből ezt vettem ki. A fény is kezdett erősödni és kezdtem szépen lassan magamhoz térni. Ezt az egészet álmodtam? Lehet.

Miközben magamhoz tértem egyre inkább kezdtem rosszul lenni. Széthasadt a fejem, a lábam nagyon fájt, hányingerem volt és rettenetesen szédültem. Elkezdtem nyöszörögni majd a másik oldalamra fordultam. A kiabálás is egyre hangosabb lett, majd amikor kinyitottam a szemem hirtelen elhalkult minden. Hirtelen két szempár szegeződött rám és kb. úgy néztek rám, mintha most tértem volna vissza valahonnan. Az egyik egyén Taemin volt.

-         Omma, hogy vagy? - kérdezte miközben kezét a homlokomra tette majd végig tapogatta az arcomat.

-       Hm... kicsit rosszul vagyok, de megmaradok - mosolyogtam rá erőtlenül s körbe néztem a szobán. Ahogy észrevettem egy hotelben lehettünk viszont nem tudtam, hogy miért voltunk itt. Emellett nagyon érdekelt valami.... - Taemin, ki az ott melletted? – ahogy feltettem a kérdést mind a ketten sokkoltan néztek. Tényleg nem tudtam ki volt a másik srác.

-      Nem emlékszel rá? – tette fel a kérdést Tae egy kis idő után, mire nemlegesen megráztam a fejem. Ezután egy jó pár perces csend állt be közénk, mintha a válaszokat vártuk volna a miértekre.

-        Izé… én inkább megyek és megnézem Layt, hogy nem e kell neki segítség – állt fel végül az idegen az ágy mellől és kilépett az ajtón. Az én arcomba pedig egyből egy kíváncsi szempár került.

-          Most tényleg nem emlékszel Jonghyunra vagy csak a frászt akarod ránk hozni?

-    Nem akarom, hogy szívgörcsöt kapjatok tehát egyáltalán nem emlékszem rá. Jó lenne, ha végre felvilágosítanál a dolgokról – tettem keresztbe a karjaimat duzzogva s mintha Minnie elgondolkodott volna.

-     Jobbnak látom, ha mindent elmondok az elejétől – sóhajtott fel én pedig érdeklődve néztem rá. – Nos, Saekyung jóvoltából találkoztatok mivel elfelejtette Jonghyun az emlékezetét kitörölni. Mármint, hogy vért ivott belőle és mivel ezt elújságolta a suliban a füledbe jutott, így elkezdtél utána nyomozni. Egy véletlen folytán sikerült találkoznotok s elvitted kifaggatni a központ egyik faházába. Ez után toppantam be én, hogy sürgősen menni kell a vadászokhoz, mert egy fontos feladat vár ránk. Egy könyvet kell megkeresnünk. Mivel könnyebbnek láttuk a két csapatra válást te velem kerültél egy csapatba, mint vadászok. Minhóhoz mentünk el elsőnek, hogy tőle informálódjon, de út közben megharapott téged egy kiméra. A mérge pedig a szervezetedbe került és szerintem ezért nem emlékszel Jonghyunra vagy annak a főzetnek a mellékhatása, amit Lay adott, hogy lassabban terjedjen a méreg – mondta el az egész sztorit egy szuszra Taemin. Komolyan csak velem történhetett ilyen.

-          Köszi – mosolyogtam rá hálásan. – De mi közöm van nekem konkrétan Jonghyunhoz?

-    Háááát… a ti viszonyotok elég érdekes, mert amint megláttátok egymást nem váltottatok ki a másikból szimpátiát. Mivel egy csapatba kerültünk Layel elhatároztuk, hogy összezárunk titeket hátha jobb viszonyotok lesz. A végére nem akartátok egymást megölni, ami nekünk szerencse volt, mert hosszú távon kibírhatatlan lett volna a civakodásotok. A kimérás ügy óta pedig megváltozott benne valami. Szerintem aggódik érted.

-        Hmm.. értem – hallgattam végig a mesét, majd gondolkodóba estem. Lehet beszélnem kellett, volna vele, mert furdalt a bűntudat, hogy akármennyire nem jöttünk ki annyira mégse emlékeztem rá. Valamilyen szinten láttam a csalódottságot a kiskutya szemeiben. – Ha megkérlek, behívnád hozzám? 

-          Persze – állt fel Taemin a székéről majd az ajtóhoz sétált ahonnan még egyszer visszapillantott.

-     Köszönöm – mosolyogtam neki miközben integettem. Nem igazán tudtam, hogy mit kellett volna mondanom annak a fiúnak. Nem közölhettem vele, hogy „Szia! Igaz nem emlékszem rád, de kezdhetnénk előröl az ismerkedést”. Ez abszurd volt.

Felsóhajtottam, majd lassan felültem az ágyban, amit később megbántam, mert csak rosszabbul lettem. Ez után megfogalmazódott bennem egy ígéret, hogy jobban vigyázok majd magamra. Néhány perc elteltével sem jött még be Jonghyun. Kezdtem elgondolkodni, hogy talán haragudott rám a dolgok miatt, ami lássuk be jogos is lehetett volna. Szerintem én se reagáltam volna másképp a dolgokra. Ahogy ezt a gondolatmenetet lefuttattam magamban nyílni kezdett az ajtó és Ő lépett be rajta.

Összeszorult a szívem, ahogy megláttam. Az arca sápadt, míg kiskutya szemei kisírtak voltak. Lehajtott fejjel, lassan közelítette meg az ágyamat s ugyan így ült le a székre is. Sose láttam, még embert így kikészülni s mindez miattam volt, mert felelőtlen voltam.

-        Jobban vagy már? – kérdezte pár perc néma csend után mire halványan rámosolyogtam.

-    Fogjuk rá, de most már minden jobb lesz – legalábbis reméltem ezt nyilván nem mondhattam ki tekintve, hogy milyen állapotban volt. – Figyelj, nem tudom, hogy milyen kapcsolat volt köztünk, de nem szeretném, ha ez a pillanatnyi emlékezet kihagyás befolyásolná. Szeretném hallani a te szemszögedből is a dolgokat. Taemin valamennyit elmondott, de az teljesen más, amit ő látott és, amit te/mi megéltél/megéltünk – mondtam komolyan és végig a szemeibe néztem. Láttam benne mindent, csalódottságot, bánatot, aggodalmat, hitetlenséget és talán szeretet is.

-     Majd ha jobban leszel, megbeszélhetjük, de így…. nem alkalmas – mosolygott rám halványan, de annyira erőltetett volt. Tényleg sajnáltam szegényt, mert nem ezt érdemelte volna hisz’ ugyan olyan ember volt, mint én.

Épp reagálni akartam volna a válaszára, amikor hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Egyből a hasamhoz kaptam és összegörnyedtem. A gyomrom liftezett, kivert a verejték, éreztem, hogy a testem egyre jobban felmelegedett.  Egyre inkább ziháltam és forgott velem a szoba.  Talán abban a pillanatban inkább a halált választottam volna csak ne kellett volna szenvednem. Rázott a hideg, remegtem s azt hittem a poklok poklát jártam meg. Végül fenn akadtak a szemeim és számomra megszűnt a világ.

15. fejezet

Jonghyun POV

Egész úton nyugtalan voltam és morogtam a legkisebb dolgokért is. Az a szemét Chanyeol rendesen felhúzott, ráadásul nem is lettünk okosabbak, mivel semmilyen információval nem tudott szolgálni. Az tuti, hogy őt sem az eszéért fogják szeretni egyszer. Ám ez csak a dühöm egyik fele volt. A megmagyarázhatatlan gyomorgörcs még akkor keletkezett mikor úton voltunk a vámpírokhoz. Valamiért már akkor haza akartam menni mikor még félúton sem voltunk a célunk felé, és most, hogy egyre közeledtünk a szálloda felé, már egyenesen tűkön ültem. Le sem tagadhattam volna, hogy ideges vagyok. A szemem színe átváltott vörösre, szemfogam megnyúlt és idegesen kopogtattam az ablakot. Lay nem mert megszólalni, vagy csak nem merte tovább feszíteni a húrt.

-         Nemsokára ott vagyunk. - próbált lenyugtatni ezredére is, de én úgy éreztem, hogy még egy zabszem sem férne a seggembe. Nem mintha én lennék a passzív fél.

-       Ha annyi pénzem lenne, mint ahányszor mondtad, már milliárdos lennék. - szűrtem a fogaim között s igyekeztem fékezni magam.

Véget akartam vetni ennek a gyomorgörcsnek, pláne, hogy azt sem tudtam mitől is van. Chanyeol már megkapta a magáét egy jobb egyenessel a pofátlanságáért - jobb szeretem, ha én vagyok a szemtelen fél.  Innen is gondoltam, hogy nem a hisztis vámpír volt a bajom. Sokkal inkább valaki más. Éreztem, hogy baja esett, bár magam sem tudtam honnan. Amint Lay leparkolt a hotel előtt meg sem vártam, egyenesen a lifthez rohantam és olyan intenzitással nyomkodtam a hívó gombot, mintha attól gyorsabban leérne a földszintre. Lay utánam szólt, hogy várjam meg, de a fülem botját sem mozdítottam – beszálltam a liftbe. Kirendelt társam azonban elkapta az ajtót és becsusszant a liftbe.

-          Mi bajod van? Úgy rohansz, mint aki megnyerte a lottó ötöst és épp ki akarná váltani a nyereményt mielőtt bezár az utolsó lottózó. - semmi kedvem nem volt a poénkodáshoz, sőt, inkább voltam agresszív kedvemben ezért inkább nem is szóltam semmit.

Semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy kiderítsem, mi az isten baja van a gyomromnak. Amint a liftajtó kinyílt a megfelelő emeleten úgy indultam meg a szobánk felé, mint akit puskából lőttek ki. Már-már rohantam, Lay pedig loholt utánam. Túlzottan tisztában volt vele, hogy vámpír mivoltomat tekintve beszámíthatatlan vagyok. Remegő kézzel kinyitottam az ajtót – az idegeim ekkorra már pattanásig feszültek és nehezemre esett uralkodni magamon. Beléptem a szobánkba és az ajtótól néhány lépésnyire megálltam és beleszimatoltam a levegőbe. Valami tényleg nem stimmelt, de kellett néhány pillanat mire leesett mit érzek. Vérszagot – Key vérének illatát. Körbejártam a lakást hol lehet s végül a hálószobában találtam rá. Eszméletlen volt, Taemin pedig az ágy szélén ülve próbálta felébreszteni. Olyan fehér volt, mint a fal és reszketett a láztól. Elég rossz állapotban volt. A pillanatnyi sokkot legyőzve oda mentem az ágyához, s Taemint felrángatva és arrébb tessékelve próbáltam rájönni mi baja lehet. Éreztem a késszerű pillantást a hátamban, de nem törődtem vele. Sokkal inkább lekötött Key állapota.

-          Mi az isten történt vele?! - fordultam Taemin felé. Nem tévedtem, tényleg olyan tekintettel nézett rám mint aki meg akar ölni.

-          Megtámadtak minket út közben és Keyt megharapták. Két kiméra.

-    De a harapásuk mérgező...- éreztem, hogy az összes vér kifut az arcomból és lesápadok. Még belegondolni is féltem, hogy meghal. Ám rögtön ez után jött a felismerés – miért védtem én őt ennyire? Végtére is az nem tartozott a munkakörömbe, hogy még testőröset is játszak. Nem értettem, miért lett hirtelen ilyen fontos nekem. Adott - vagyis inkább elvettem- a véréből. Nagy ügy. Másoknál is megtettem négyszáz év alatt. Több millió emberből ittam, bár az is igaz volt, hogy lányok voltak mind. Akkor most miért védek ennyire egy fiút? Talán az agyamra mehetett valami.

Taemin is lesápadt, s olyan fejjel nézett rám, mint lufi árús a nyílzáporban. - Azt ne mondd, hogy nem tudtad! - az aggodalmam dühvel keveredett, ami köztudott, hogy nem éppen nyerő párosítás egy ilyen helyzetben.

-    Honnan kellett volna tudnom? Sosem találkoztunk kimérákkal. Láttál te egyet is mondjuk a városban?!

-       A városba nem mennek be, te agyoniskolázott! Nem annyira hülyék, hogy kinyírassák magukat! - neki estem és megragadtam a pólója nyakánál fogva, ám eközben Key fájdalmasan felnyögött belőlem pedig előtört újdonsült idegesítő anyatigris énem és rögtön visszalépem az ágyhoz, hogy lássam jól van-e. Már ami a körülményeket illeti. - Orvost hívtatok? - folytattam, s tisztán éreztem, a düh orrfacsaró szagát, de nem törődtem vele. Tudtam, hogy úgysem ártana.

-      Szerinted Lay csak dísznek van? - hozzánk csapódott Batyunkról meg is feledkeztem. Ám még mindig nem értettem, miért állt ott az ajtóban, ahelyett, hogy ide hívná Layt.

-   Akkor mit állsz ott? Hívd ide! - elvesztettem minden türelmem és ráförmedtem. Idegesített a tehetetlenség és, hogy szemmel láthatóan Key egyre rosszabbul van.

-       Először is vegyél vissza, és ne ordibálj! Másodszor is, nem hiszem, hogy abban a helyzetben vagy, hogy Vadászoknak mondd meg mit tegyenek. Pláne, hogy te vámpír vagy. - azzal kilépett az ajtón s csönd telepedett a szobára. Key légzését kezdtem figyelni, hogy lenyugodjak, de még az is más volt, mint amit egy embertől elvártam.

Két rövid, egy hosszú, két rövid egy hosszú. És ez ismétlődött kitudja meddig. A percek óráknak tűntek, s a szívverése is megváltozott. Hol begyorsult, hol lelassult, hol pedig kihagyott egy ütemet és az arcán fényesen csillogott a láz okozta veríték. Ahogy néztem, szüntelenül próbáltam rájönni, mi ez az egész bennem. Sosem éreztem áldozatok iránt empátiát ezért ez a lehetőség ki volt zárva, ám más alternatíva nem jutott eszembe. Találgatni kezdtem az érzéseim és rájönni mi is ez az egész a szívemben, a fejemben és a gyomromban, de mire értelmes magyarázatot találtam volna, Lay lépett be a szobába. Hátrébb léptem az ágytól, hogy oda férjen és megvizsgálja a sebet. Nem szólt semmit ez idő alatt, csak felmérte a sérülés súlyosságát. Taemin és én pedig feszülten figyeltünk mit is csinál és reménykedtünk benne, hogy néhány percen belül Key felébred és kutya baja sem lesz. Ám a dolgok nem várt fordulatot vettek.

-      Időre van szükségem. A seb súlyosabb, mint amilyennek látszik. Valószínűleg közvetlenül a méregfoga okozta a sérülést. - szólalt meg kis idő múlva.

-          Időre? Mégis mennyire?! - képtelen voltam uralkodni a feszültségen és az aggodalmon. Megsaccolni sem tudtam, hogy mennyi idő kell Laynek és mennyi ideje maradt Keynek.

-       A gyógynövényeket, amikre szükség van, elég nehéz beszerezni ezért lehet belőle három nap vagy egy hét is. Addig csak enyhíteni tudom a fájdalmát és lassítani a méreg terjedését.

-        Addig meg is halhat! Nincs valami más gyógymód?! Azt mondták te gyógyító vagy, akkor most miért nem segítesz?! - megpróbáltam megválogatni a szavaimat és finoman elküldeni a francba, de kezdett eluralkodni rajtam a pánik.

-     Azzal, hogy ordítasz mindenkivel nem segítesz senkin csak azt éred el, hogy golyóval a fejedben végzed a végére. - Key fiacskája végleg elvesztette a türelmét és leüvöltötte a hajamat a helyéről.

-     Mindent megteszek érte. - vette át a szót Lay. A baj, csak az volt, hogy fogalmam sem volt, én hogyan segítsek a dologban. Lay lefertőtlenítette és bekötözte a sebet, majd beadott neki egy fájdalomcsillapítót. Mi pedig nem tehettünk mást, mint várunk.

-          Itt maradok vele. - vágta rá gyorsan Taemin.

-          Nem gondolod, hogy ezt velem is meg kellett volna vitatnod? - képtelen voltam szó nélkül hagyni. Itt akartam maradni Keyel és tudni, hogy jól van-e, ha pedig rosszabbodik az állapota szólni az orvos jelöltünknek.

-          Nem, mert te úgyis mindig mindenbe csak bele ütöd az orrod és lehetetlenség téged megnevelni.

-       Közlöm, hogy attól, hogy kutya szemeim vannak, nem vagyok eb, akit meg kell nevelni. - leszállt a vörös köd az agyamra, és komolyan vissza kellett fognom magam, hogy ne essek neki Taeminnek.

-        Pedig pont úgy viselkedsz, mint egy csaholó véreb, aki a csontját védi. Már akkor ismertem, mikor te még a közelében sem voltál, szóval szerintem a vita le van zárva. Legalábbis ma éjszakára. Ha jó kutya leszel, talán meggondolom, hogy holnap felválts.

-         Nem is tudom, ki miatt van ilyen helyzetben! Ha vigyázol rá, akkor ez nem következik be!

-        Hallottál már olyanról, hogy véletlen fordulat? - fogalmam sem volt, honnan nyílt ki ennyire a szája, de kezdett az idegeimre menni.

-         Abba hagynátok?! Ezzel nem mentek semmire és nekem se segít! - nocsak! Laynek is van hangja?

-    Én abba hagytam, ez a törpe ossza itt az észt! - mutattam Taeminre, mire szúrós pillantás volt a válasza.

-   Szerintem az lesz a legjobb, ha kimész a szobából és átadod Taeminnek a terepet és később megegyeztek. Ezzel tényleg nem mentek semmire.

-      Látod, még Lay is az én oldalamon áll! - kaján vigyor terült szét Taemin arcán és legszívesebben behúztam volna neki egyet, de tartottam magam Key miatt.

-   Rendben, de nincs ennyivel lezárva és nem felejtek könnyen. - vágtam oda neki válaszul, majd kimentem a szobából, hangosan becsapva magam mögött az ajtót. Néhány órán keresztül úgy csináltam, mint akit nem is érdekel már az egész. Mondhatni én lettem a megtestesült nyugalom - legalábbis kifelé ezt tükröztem.

Kivártam, míg Taemin elalszik és addig is csöndben marad, majd bementem Keyhez. Tudni akartam, hogy van és, hogy felébredt-e már. Lay kotyvasztott valami gyógyszert és mikor átkötözte a sebet bekente vele a sérülést. Állítólag lassította a méreg terjedését. Nem kopogtam, csak halkan kinyitottam az ajtót ami - mint később kiderült- egész pozitív gondolat volt részemről. Taemin az ágy mellé húzott egy széket, és félig azon aludt félig pedig az ágyon Key mellett. Vigyázva, hogy még véletlenül se ébresszem fel, megkerültem az ágyat s az ellentétes oldalról próbáltam ellenőrizni, hogy Key jól volt-e. Halkan szuszogott, s mintha a láza is lejjebb ment volna. Bár még mindig fal fehér volt. Csak álltam ott hosszú percekig, és elmerengve figyeltem az arcát miközben magamban fohászkodtam, hogy felépüljön. Gondolataimból Taemin agresszív hangja zökkentett ki, de inkább hasonlított egy morgó kölyökoroszlánra, mint egy vadállatra.

-          Te mit keresel itt? - sötét volt, mégis tökéletesen láttam szúrós tekintetét.

-     Csak leellenőriztem jól van-e Key. Vagy már erre is engedélyt kell kérnem tőled? - az volt az érzésem, hogy az egész esti incidens kezdődik előröl.

-          Mondtam, hogy szólok, ha változik valami.

-      Szerintem több jogom van itt lenni, mint neked, mivel ha vigyázol rá, most nem lenne élet és halál között. És még te hívod őt Ommának? A saját anyádra is így vigyáznál? - megint betöltötte a levegőt a düh szaga, de tudtam, hogy igazam van. - Mi az, miért vagy dühös? Tán fáj az igazság?

-          Nem nyugszol addig, míg le nem lőnek és a holttestedet ki nem rakják a napra igaz?

-          Te vagy az utolsó, akitől félnem kellene. - megpróbáltam elrejteni a hangomban bujkáló mosolyt, de nem jártam sok sikerrel. Egyszerűen nevetnem kellett a gondolatra.

A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy valami kemény az arcomnak ütközik és az orrom beépült a koponyámba. Mire reagálhattam volna már a földön feküdtem és valami vagy valaki a mellkasomra nehezedik. Valami hideg a nyakamhoz préselődött s néhány másodperc hatásszünet után tudatosult bennem, hogy az a valaki Taemin, s éppen rajtam vezeti le a dühét. Nem sok kellett hozzá, hogy a dühe végleges kimenetelű legyen. Alábecsültem az erejét. Ám mielőtt megölhetett volna, egy erőtlen hang megakadályozta a sötétben. Key felébredt.