15. fejezet

Jonghyun POV

Egész úton nyugtalan voltam és morogtam a legkisebb dolgokért is. Az a szemét Chanyeol rendesen felhúzott, ráadásul nem is lettünk okosabbak, mivel semmilyen információval nem tudott szolgálni. Az tuti, hogy őt sem az eszéért fogják szeretni egyszer. Ám ez csak a dühöm egyik fele volt. A megmagyarázhatatlan gyomorgörcs még akkor keletkezett mikor úton voltunk a vámpírokhoz. Valamiért már akkor haza akartam menni mikor még félúton sem voltunk a célunk felé, és most, hogy egyre közeledtünk a szálloda felé, már egyenesen tűkön ültem. Le sem tagadhattam volna, hogy ideges vagyok. A szemem színe átváltott vörösre, szemfogam megnyúlt és idegesen kopogtattam az ablakot. Lay nem mert megszólalni, vagy csak nem merte tovább feszíteni a húrt.

-         Nemsokára ott vagyunk. - próbált lenyugtatni ezredére is, de én úgy éreztem, hogy még egy zabszem sem férne a seggembe. Nem mintha én lennék a passzív fél.

-       Ha annyi pénzem lenne, mint ahányszor mondtad, már milliárdos lennék. - szűrtem a fogaim között s igyekeztem fékezni magam.

Véget akartam vetni ennek a gyomorgörcsnek, pláne, hogy azt sem tudtam mitől is van. Chanyeol már megkapta a magáét egy jobb egyenessel a pofátlanságáért - jobb szeretem, ha én vagyok a szemtelen fél.  Innen is gondoltam, hogy nem a hisztis vámpír volt a bajom. Sokkal inkább valaki más. Éreztem, hogy baja esett, bár magam sem tudtam honnan. Amint Lay leparkolt a hotel előtt meg sem vártam, egyenesen a lifthez rohantam és olyan intenzitással nyomkodtam a hívó gombot, mintha attól gyorsabban leérne a földszintre. Lay utánam szólt, hogy várjam meg, de a fülem botját sem mozdítottam – beszálltam a liftbe. Kirendelt társam azonban elkapta az ajtót és becsusszant a liftbe.

-          Mi bajod van? Úgy rohansz, mint aki megnyerte a lottó ötöst és épp ki akarná váltani a nyereményt mielőtt bezár az utolsó lottózó. - semmi kedvem nem volt a poénkodáshoz, sőt, inkább voltam agresszív kedvemben ezért inkább nem is szóltam semmit.

Semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy kiderítsem, mi az isten baja van a gyomromnak. Amint a liftajtó kinyílt a megfelelő emeleten úgy indultam meg a szobánk felé, mint akit puskából lőttek ki. Már-már rohantam, Lay pedig loholt utánam. Túlzottan tisztában volt vele, hogy vámpír mivoltomat tekintve beszámíthatatlan vagyok. Remegő kézzel kinyitottam az ajtót – az idegeim ekkorra már pattanásig feszültek és nehezemre esett uralkodni magamon. Beléptem a szobánkba és az ajtótól néhány lépésnyire megálltam és beleszimatoltam a levegőbe. Valami tényleg nem stimmelt, de kellett néhány pillanat mire leesett mit érzek. Vérszagot – Key vérének illatát. Körbejártam a lakást hol lehet s végül a hálószobában találtam rá. Eszméletlen volt, Taemin pedig az ágy szélén ülve próbálta felébreszteni. Olyan fehér volt, mint a fal és reszketett a láztól. Elég rossz állapotban volt. A pillanatnyi sokkot legyőzve oda mentem az ágyához, s Taemint felrángatva és arrébb tessékelve próbáltam rájönni mi baja lehet. Éreztem a késszerű pillantást a hátamban, de nem törődtem vele. Sokkal inkább lekötött Key állapota.

-          Mi az isten történt vele?! - fordultam Taemin felé. Nem tévedtem, tényleg olyan tekintettel nézett rám mint aki meg akar ölni.

-          Megtámadtak minket út közben és Keyt megharapták. Két kiméra.

-    De a harapásuk mérgező...- éreztem, hogy az összes vér kifut az arcomból és lesápadok. Még belegondolni is féltem, hogy meghal. Ám rögtön ez után jött a felismerés – miért védtem én őt ennyire? Végtére is az nem tartozott a munkakörömbe, hogy még testőröset is játszak. Nem értettem, miért lett hirtelen ilyen fontos nekem. Adott - vagyis inkább elvettem- a véréből. Nagy ügy. Másoknál is megtettem négyszáz év alatt. Több millió emberből ittam, bár az is igaz volt, hogy lányok voltak mind. Akkor most miért védek ennyire egy fiút? Talán az agyamra mehetett valami.

Taemin is lesápadt, s olyan fejjel nézett rám, mint lufi árús a nyílzáporban. - Azt ne mondd, hogy nem tudtad! - az aggodalmam dühvel keveredett, ami köztudott, hogy nem éppen nyerő párosítás egy ilyen helyzetben.

-    Honnan kellett volna tudnom? Sosem találkoztunk kimérákkal. Láttál te egyet is mondjuk a városban?!

-       A városba nem mennek be, te agyoniskolázott! Nem annyira hülyék, hogy kinyírassák magukat! - neki estem és megragadtam a pólója nyakánál fogva, ám eközben Key fájdalmasan felnyögött belőlem pedig előtört újdonsült idegesítő anyatigris énem és rögtön visszalépem az ágyhoz, hogy lássam jól van-e. Már ami a körülményeket illeti. - Orvost hívtatok? - folytattam, s tisztán éreztem, a düh orrfacsaró szagát, de nem törődtem vele. Tudtam, hogy úgysem ártana.

-      Szerinted Lay csak dísznek van? - hozzánk csapódott Batyunkról meg is feledkeztem. Ám még mindig nem értettem, miért állt ott az ajtóban, ahelyett, hogy ide hívná Layt.

-   Akkor mit állsz ott? Hívd ide! - elvesztettem minden türelmem és ráförmedtem. Idegesített a tehetetlenség és, hogy szemmel láthatóan Key egyre rosszabbul van.

-       Először is vegyél vissza, és ne ordibálj! Másodszor is, nem hiszem, hogy abban a helyzetben vagy, hogy Vadászoknak mondd meg mit tegyenek. Pláne, hogy te vámpír vagy. - azzal kilépett az ajtón s csönd telepedett a szobára. Key légzését kezdtem figyelni, hogy lenyugodjak, de még az is más volt, mint amit egy embertől elvártam.

Két rövid, egy hosszú, két rövid egy hosszú. És ez ismétlődött kitudja meddig. A percek óráknak tűntek, s a szívverése is megváltozott. Hol begyorsult, hol lelassult, hol pedig kihagyott egy ütemet és az arcán fényesen csillogott a láz okozta veríték. Ahogy néztem, szüntelenül próbáltam rájönni, mi ez az egész bennem. Sosem éreztem áldozatok iránt empátiát ezért ez a lehetőség ki volt zárva, ám más alternatíva nem jutott eszembe. Találgatni kezdtem az érzéseim és rájönni mi is ez az egész a szívemben, a fejemben és a gyomromban, de mire értelmes magyarázatot találtam volna, Lay lépett be a szobába. Hátrébb léptem az ágytól, hogy oda férjen és megvizsgálja a sebet. Nem szólt semmit ez idő alatt, csak felmérte a sérülés súlyosságát. Taemin és én pedig feszülten figyeltünk mit is csinál és reménykedtünk benne, hogy néhány percen belül Key felébred és kutya baja sem lesz. Ám a dolgok nem várt fordulatot vettek.

-      Időre van szükségem. A seb súlyosabb, mint amilyennek látszik. Valószínűleg közvetlenül a méregfoga okozta a sérülést. - szólalt meg kis idő múlva.

-          Időre? Mégis mennyire?! - képtelen voltam uralkodni a feszültségen és az aggodalmon. Megsaccolni sem tudtam, hogy mennyi idő kell Laynek és mennyi ideje maradt Keynek.

-       A gyógynövényeket, amikre szükség van, elég nehéz beszerezni ezért lehet belőle három nap vagy egy hét is. Addig csak enyhíteni tudom a fájdalmát és lassítani a méreg terjedését.

-        Addig meg is halhat! Nincs valami más gyógymód?! Azt mondták te gyógyító vagy, akkor most miért nem segítesz?! - megpróbáltam megválogatni a szavaimat és finoman elküldeni a francba, de kezdett eluralkodni rajtam a pánik.

-     Azzal, hogy ordítasz mindenkivel nem segítesz senkin csak azt éred el, hogy golyóval a fejedben végzed a végére. - Key fiacskája végleg elvesztette a türelmét és leüvöltötte a hajamat a helyéről.

-     Mindent megteszek érte. - vette át a szót Lay. A baj, csak az volt, hogy fogalmam sem volt, én hogyan segítsek a dologban. Lay lefertőtlenítette és bekötözte a sebet, majd beadott neki egy fájdalomcsillapítót. Mi pedig nem tehettünk mást, mint várunk.

-          Itt maradok vele. - vágta rá gyorsan Taemin.

-          Nem gondolod, hogy ezt velem is meg kellett volna vitatnod? - képtelen voltam szó nélkül hagyni. Itt akartam maradni Keyel és tudni, hogy jól van-e, ha pedig rosszabbodik az állapota szólni az orvos jelöltünknek.

-          Nem, mert te úgyis mindig mindenbe csak bele ütöd az orrod és lehetetlenség téged megnevelni.

-       Közlöm, hogy attól, hogy kutya szemeim vannak, nem vagyok eb, akit meg kell nevelni. - leszállt a vörös köd az agyamra, és komolyan vissza kellett fognom magam, hogy ne essek neki Taeminnek.

-        Pedig pont úgy viselkedsz, mint egy csaholó véreb, aki a csontját védi. Már akkor ismertem, mikor te még a közelében sem voltál, szóval szerintem a vita le van zárva. Legalábbis ma éjszakára. Ha jó kutya leszel, talán meggondolom, hogy holnap felválts.

-         Nem is tudom, ki miatt van ilyen helyzetben! Ha vigyázol rá, akkor ez nem következik be!

-        Hallottál már olyanról, hogy véletlen fordulat? - fogalmam sem volt, honnan nyílt ki ennyire a szája, de kezdett az idegeimre menni.

-         Abba hagynátok?! Ezzel nem mentek semmire és nekem se segít! - nocsak! Laynek is van hangja?

-    Én abba hagytam, ez a törpe ossza itt az észt! - mutattam Taeminre, mire szúrós pillantás volt a válasza.

-   Szerintem az lesz a legjobb, ha kimész a szobából és átadod Taeminnek a terepet és később megegyeztek. Ezzel tényleg nem mentek semmire.

-      Látod, még Lay is az én oldalamon áll! - kaján vigyor terült szét Taemin arcán és legszívesebben behúztam volna neki egyet, de tartottam magam Key miatt.

-   Rendben, de nincs ennyivel lezárva és nem felejtek könnyen. - vágtam oda neki válaszul, majd kimentem a szobából, hangosan becsapva magam mögött az ajtót. Néhány órán keresztül úgy csináltam, mint akit nem is érdekel már az egész. Mondhatni én lettem a megtestesült nyugalom - legalábbis kifelé ezt tükröztem.

Kivártam, míg Taemin elalszik és addig is csöndben marad, majd bementem Keyhez. Tudni akartam, hogy van és, hogy felébredt-e már. Lay kotyvasztott valami gyógyszert és mikor átkötözte a sebet bekente vele a sérülést. Állítólag lassította a méreg terjedését. Nem kopogtam, csak halkan kinyitottam az ajtót ami - mint később kiderült- egész pozitív gondolat volt részemről. Taemin az ágy mellé húzott egy széket, és félig azon aludt félig pedig az ágyon Key mellett. Vigyázva, hogy még véletlenül se ébresszem fel, megkerültem az ágyat s az ellentétes oldalról próbáltam ellenőrizni, hogy Key jól volt-e. Halkan szuszogott, s mintha a láza is lejjebb ment volna. Bár még mindig fal fehér volt. Csak álltam ott hosszú percekig, és elmerengve figyeltem az arcát miközben magamban fohászkodtam, hogy felépüljön. Gondolataimból Taemin agresszív hangja zökkentett ki, de inkább hasonlított egy morgó kölyökoroszlánra, mint egy vadállatra.

-          Te mit keresel itt? - sötét volt, mégis tökéletesen láttam szúrós tekintetét.

-     Csak leellenőriztem jól van-e Key. Vagy már erre is engedélyt kell kérnem tőled? - az volt az érzésem, hogy az egész esti incidens kezdődik előröl.

-          Mondtam, hogy szólok, ha változik valami.

-      Szerintem több jogom van itt lenni, mint neked, mivel ha vigyázol rá, most nem lenne élet és halál között. És még te hívod őt Ommának? A saját anyádra is így vigyáznál? - megint betöltötte a levegőt a düh szaga, de tudtam, hogy igazam van. - Mi az, miért vagy dühös? Tán fáj az igazság?

-          Nem nyugszol addig, míg le nem lőnek és a holttestedet ki nem rakják a napra igaz?

-          Te vagy az utolsó, akitől félnem kellene. - megpróbáltam elrejteni a hangomban bujkáló mosolyt, de nem jártam sok sikerrel. Egyszerűen nevetnem kellett a gondolatra.

A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy valami kemény az arcomnak ütközik és az orrom beépült a koponyámba. Mire reagálhattam volna már a földön feküdtem és valami vagy valaki a mellkasomra nehezedik. Valami hideg a nyakamhoz préselődött s néhány másodperc hatásszünet után tudatosult bennem, hogy az a valaki Taemin, s éppen rajtam vezeti le a dühét. Nem sok kellett hozzá, hogy a dühe végleges kimenetelű legyen. Alábecsültem az erejét. Ám mielőtt megölhetett volna, egy erőtlen hang megakadályozta a sötétben. Key felébredt.