17.fejezet

Jonghyun POV

Vonakodva vonultam ki a szobából. Szívem szerint bent maradtam volna Keyel, de tudtam, hogy azzal semmire sem mentem volna. Ráadásul azt sem akartam, hogy Taemin vagy Key lássa rajtam, mennyire fájt. Nem néztem rájuk csak a földet bámultam s próbáltam legyűrni a torkomban növekvő gombócot. Nem értettem, rám miért nem emlékezett és a többiek miért maradtak meg az elméjében. Ahogy ezen gondolkodtam, a csalódottság és a bánat mellé befurakodott egy másik, még erősebb érzés, de ez a gyomromból indult. Iszonyatos dühöt éreztem és egyszeriben féltékeny lettem. 

Taeminre emlékezett, pedig miatta történt ez az egész. Ha én lettem volna ott, most nem feküdt volna magatehetetlenül, kétségek között és az agyát erőltetve, hogy bármire is emlékezzen. Ha nem tudtam volna, hogy helytelen, ismét neki estem volna Taeminnek, de azt már nem tudtam volna elviselni, hogy Key miattam legyen rosszabbul.

Átkullogtam a nappaliba és levágtam magam a díványra, s egyszerre próbáltam vissza fojtani a könnyeim és a dühöm. Térdemen megtámasztottam a könyököm és a tenyerembe temettem a kezem. Ki akartam zárni a gondolataim. Eldobni őket az első szemetesbe.

Hirtelen felvillantak előttem az emlékképek. A tanárom Onew képe körvonalazódott előttem, ahogy életre tanított és én ittam a szavait. Hosszú órákon keresztül magyarázta nekem a vámpírok történelmét és, hogy miként maradtunk ilyen hosszú időn keresztül rejtve. Részletesen elmesélte a családom vérvonalát, és elmondta, hogy a kezdetektől szolgálta őket. Egészen kicsi gyerekkoromtól kezdve mellettem volt és terelgetett. Megtanított harcolni és úgy vért inni, hogy senki ne árulhasson el és ne is emlékezzenek semmire.

Képes voltam az érzelmeim által tárgyakat mozgatni, és ha úgy adódott eltűnni a semmibe egy szempillantás alatt. Utólag bele gondolva furcsa volt, hogy míg egész életében a vadászoktól óvott engem, magát mégsem tudta megmenteni.

Azon az éjjelen harcművészeti gyakorlatom volt és a kardvívást tanította nekem - persze fakardokkal, hogy ne sérüljön meg egyikünk sem – mikor a vadászok betörtek a birtokra és elözönlöttek mindent. Onew rám parancsolt, hogy menjek és rejtőzzek el, de én ellen szegültem. Túl fiatal voltam és lobbanékony. Segíteni akartam neki, meg akartam védeni, habár még magamat sem voltam képes, mégis úgy hittem, hogy menne.

A veszekedésünk elhúzódott én pedig észre sem vettem, hogy már csak pár méter választ el az ellenségtől, mivel mindvégig háttal álltam. Épp egy újabb értelmes kifogás után kutattam az elmémben, de még mielőtt megleltem volna Onew eltűnt előlem én pedig aggódva keresni kezdtem a tekintetemmel. Megfordultam s láttam, hogy az a karó, amit nekem szántak az ő mellkasából állt ki. Reflexszerűen váltam köddé még mielőtt az én mellkasomban is karó lett volna, és egy biztonságos helyen vártam, míg elvonultak. Minden erőmmel mesteremért imádkoztam, hogy túlélje s bár tudtam, hogy esélytelen mégis reméltem, hogy a vadász kezdő volt és így Onewnak nem volt komolyabb baja.

Imáim azonban nem hallgattattak meg – amint elvonult a veszély fejvesztve rohantam vissza mesteremhez, ám cseppet sem az a látvány fogadott, amire számítottam. Onew a földön feküdt a saját vérébe fagyva mellkasából pedig egy karó állt ki. Odarohantam, de már nem tudtam rajta segíteni. Ugyan az a bűntudat emésztett, mint akkor a tisztáson. Magamat hibáztattam, mert gyáva és gyenge voltam. Nem tudtam segíteni a mentoromon s Keynek sem bizonyultam hasznára. Önmarcangolásomból Taemin hangja zökkentett ki.

-      Veled akar beszélni. - vágta oda nekem foghegyről mintha csak az én hibám lett volna, a szemében azonban egészen más érzelem uralkodott – megjelent benne az együttérzés és a sajnálat halvány fénye.

Jobbnak láttam, ha nem válaszolok neki. Senkinek sem volt szüksége rá, hogy megint egymásnak essünk. Nem várta, meg míg bemegyek hozzá, csak állt ott néhány percig és várta a reakcióm, de nem volt energiám ismét háborogni. Majd elvonult a saját szobájába s nem maradt más csak a néma csönd és a tehetetlenség fájdalma.

Miután összeszedtem magam bementem Keyhez, de nem néztem rá – nem tudtam és nem is mertem ránézni. Nem emlékezett rám és féltem attól, hogy most, hogy nem ismert meg a tekintetem mindent elárul számára. Az összes fájdalmam, zavarodottságom és bűntudatom. Még magam sem voltam száz-százalékig tisztában az érzelmeimmel. Nem tudtam, miért féltettem őt ennyire és mi volt ez az érzés, ha a közelében voltam. Végső elkeseredésemben bemeséltem magamnak, hogy csak a vére vonzott ennyire.

Lehajtott fejjel vonszoltam magam oda az ágya mellett álló székhez s továbbra is kerülve a tekintetét leültem. Fogalmam sem volt mit kérdezzek tőle, vagy mit mondjak neki. Akármilyen témát dobtam volna, föl valószínűleg nem tudott volna rá mit mondani, mert csak én emlékeztem rá.

-         Jobban vagy már? – törtem meg a csendet végül, majd bátortalanul ránéztem. Az arca sápadt volt és időközönként megfeszült, ahogy küzdött a fájdalom ellen.

-         Fogjuk rá, de most már minden jobb lesz. - válaszolta, de valahogy a szemeiben nem ez tükröződött. Mintha maga sem hitte volna el. Látszott rajta, hogy legalább annyira össze volt zavarodva, mint én, bár nem teljesen ugyan abból az okból.

A nagy nehezen lecsillapított dühöm ismét előtört belőlem és újfent emlékeztetni kellett magamat, hogy ha most kitört volna belőlem minden azzal nem mentem volna semmire, Keynek pedig pláne nem könnyítettem volna meg a helyzetét.

Egyre csak azon járt az agyam, hogy mit mondhatnék, ami erőt adott volna neki, de nem jutott eszembe semmi. Bosszantott a tény, hogy Taeminre emlékezett, én pedig akárhogy igyekeztem rám nem.

Egyre csak a megoldáson járt az agyam. Már az is megfordult a fejemben, hogy megitatom a véremből, de arra semmi szükség nem volt, hogy még az átváltozás miatt is szenvedjen. Lehetséges, hogy csak átmeneti állapot volt, és ha jobban lesz, visszatérnek az emlékei.

-    Figyelj, nem tudom, hogy milyen kapcsolat volt köztünk, de nem szeretném, ha ez a pillanatnyi emlékezet kihagyás befolyásolná. Szeretném hallani a te szemszögedből is a dolgokat. Taemin valamennyit elmondott, de az teljesen más, amit ő látott és, amit te, mi megéltél, megéltünk. - törte meg végül a ránk telepedő hosszú csöndet. Legszívesebben elmondtam volna mindent töviről hegyire, hogy mi történt, hogy találkoztunk és, hogy miért voltunk itt. Talán még arra sem emlékezett, mi vagyok. Valahogy annyira más volt a tekintete – mintha nem egy olyan lényre nézett volna, akire tulajdon képen egész életében vadászott.

-      Ez majd akkor megbeszéljük, ha jobban leszel.... - egy mosolyt erőltettem az arcomra, s végül teljesen mást mondtam, mint amit a szívem súgott. Bár való igaz volt, hogy a szívem lassan egy teljesen más dallamot játszott. Egy olyan dallamot, amibe nem akartam bekapcsolódni, és ha rajtam múlt volna ki is töröltem volna.

Nem akartam bele gondolni a másik verzióba, miszerint elkésünk és Key meghal. Sokkal könnyebben bele törődtem volna abba, hogy nem emlékezett rám és semmi közünk nem volt és nem is lesz egymáshoz, mint, hogy végleg elmenjen.

Ismét eszembe jutottak az események, és, hogy miért is voltn ágyhoz kötve, sápadtan és görcsökkel küzdve. Összeszorítottam a fogaim s próbáltam elfojtani vámpírlétem bizonyítékait. Elkaptam róla a tekintetem, mielőtt észrevette volna, ahogy az íriszem feketéből vörösre váltott. A térdeimet kezdtem el bámulni és próbáltam nyugtató s jó dolgokra gondolni, hogy elszálljon a vörös köd az agyamról. Iszonyatosan dühös voltam Taeminre, amiért nem vigyázott rá. Key fordított esetben az életét adta volna a fiacskájáért, Taeminnek pedig meg sem fordult a fejében, hogy ha már Key megsérült legalább kórházba vigye.

A fiacskájára mégis emlékezett pedig miatta volt ágyhoz kötve kétségek közt. Teljesen elvesztem a düh és a féltékenység mocsarában s csak az zökkentett ki, hogy Keynek megváltozott a szívverése. Az addig egyenletes és ütemes ritmust felváltotta az egyre gyorsabb szívdobbanás. Felnéztem, hogy lássam mi történt, s láttam, hogy háta ívben megfeszült, szemei pedig fölakadtak. Fogalmam sem volt arról, hogy mit kellett volna tennem, sosem láttam még embereket ilyen helyzetben és nem is voltam orvos. Az első gondolatom az volt, hogy szólok Laynak, de nem mertem ott hagyni Keyt. Végül rászántam magam s futva rohantam Lay után. Még csak be sem kopogtam, csak berontottam a szobájukba.

-          KEY ROSSZUL VAN! - ordítottam zihálva.

-    Maradj itt vele megnézem mi történt. - mondta sietősen Taeminnek majd futó lépésben elindult Keyhez. A gyomrom görcsbe rándult és fogalmam sem volt, mit kellett volna tennem vagy, hogy segíthettem volna. Kétségbeesetten Taeminre néztem, de az ő szemében sem láttam mást csak aggodalmat és tehetetlenséget.

-       Gyere. Legalább te ne veszítsd el a fejed, mert akkor mindannyian meghalunk. - ragadta meg a karom s kezdett el húzni az ajtó felé. A mondat végére a hangja elcsuklott. Ugyan olyan megviselt állapotban volt, mint én, de ő mégis jobban álcázta, hogy kétségbe volt esve. A konyhába vezetett s leültetett a legközelebbi székre majd a hűtőből elő varázsolt némi vért, amit kiöntött egy pohárba és lerakta elém.

-   Igyál! - parancsolt rám, mikor leesett neki, hogy nem sok kedvem volt hozzá. Megpróbált határozottságot erőltetni a hangjába, de én kihallottam a mögötte megbúvó könnyeket, amiket igyekezett elfojtani. Nem néztem rá, csak szórakozottan játszottam a pohárral. - Gyomorszondát kérsz mellé vagy szívószálat?! Esetleg kérvényt nyújtsak be vörös masnival átkötve? - kezdte végleg elveszíteni a türelmét nekem pedig semmi kedvem nem volt a papolását hallgatni. Felálltam a székről s az ajtó felé indultam.

-        Most meg hová mész? - feszítette tovább a húrt. Végül is, volt, aki úgy vezette le az idegességét, hogy be sem állt a szája talán még a víz alatt sem.

-          Tönkre! - már nyitottam is az ajtót, de nem hagyta szó nélkül.

-          Bele halnál, ha egyszer normálisan válaszolnál?

-        Megyek, kiszellőztetem a fejem. Most jobb? - nem vártam meg a válaszát csak becsaptam magam mögött az ajtót s elindultam az éjszakába azzal a reménnyel, hogy legalább két perc megnyugvást találok az érzéseim és a gondolataim elől.

16. fejezet

Key POV

Minden gyönyörű, fehér fényben tündökölt mintha csak a Nap sugarai világítottak volna. Meghaltam, vagy talán ez csak a halál előtti percek voltak?  Erre a kérdésre nem tudtam a választ. Ugyanakkor azt sem tudtam, hogy hol voltam csak annyit, hogy minden bizonyára lebegtem. Láttam magam kívülről. Egy fiút, aki nem értett semmit és meggyötört arccal nézett maga elé, mintha próbálná magát összeszedni.

Hirtelen egy fekete doboz jelent meg előttem, amiből filmszalagok sokasága futott ki. Az összesen az eddigi életem szerepelt és a családfám. Szinte az összes felmenőmet megmutatták, akik egytől egyik híres vadászok voltak. Egyszer csak a XVII. századnál érdekes dolgokat vettem észre. Közelebb léptem a szalaghoz és jobban szemügyre vettem. Egy családi portrét láttam meg, ahol az embereknek nem volt arca és valamiért sötétre voltak festve. Nem hittem, hogy ez a kor művészete lett volna. Inkább olyannak tűnt, mintha lett volna valami titkolni valójuk. Megérintettem a képkockát és azon a helyszínen találtam magam.

Egy sötét, dohos szobában találtam magam. Sötétbarna bútorok vettek körül, egy hatalmas ágy és egy kis asztalka. Az ablakok előtt sötét függönyök voltak. Ez nem is lett volna furcsa főleg, hogy valószínűleg egy arisztokrata szobában lehettem, amit a csicsás díszítés miatt gondoltam. Viszont mivel ez egy hálószoba volt lenni kellett volna legalább egy tükörnek, de nem volt.

Kíváncsiságomból fakadóan elindultam szétnézni a házban, de amint a kilincshez értem minden piros színben pompázott én pedig ismét elkezdtem zuhanni. Az előbbi kép szilánkokra esett szét és azok között lebegtem. Nem tudtam mennyi ideig lehettem így egyszer csak egy szájat véltem felfedezni, hegyes fogakkal, ami magába szippantott.

Korom sötét volt, nem hallottam, láttam és érzékeltem semmit. Talán most haltam meg ténylegesen? De akkor nem tudtam volna gondolkodni. Ezután kezdett tisztulni a kép. Elkezdtem hallani s talán veszekedtek körülöttem. Legalábbis a hanglejtésből ezt vettem ki. A fény is kezdett erősödni és kezdtem szépen lassan magamhoz térni. Ezt az egészet álmodtam? Lehet.

Miközben magamhoz tértem egyre inkább kezdtem rosszul lenni. Széthasadt a fejem, a lábam nagyon fájt, hányingerem volt és rettenetesen szédültem. Elkezdtem nyöszörögni majd a másik oldalamra fordultam. A kiabálás is egyre hangosabb lett, majd amikor kinyitottam a szemem hirtelen elhalkult minden. Hirtelen két szempár szegeződött rám és kb. úgy néztek rám, mintha most tértem volna vissza valahonnan. Az egyik egyén Taemin volt.

-         Omma, hogy vagy? - kérdezte miközben kezét a homlokomra tette majd végig tapogatta az arcomat.

-       Hm... kicsit rosszul vagyok, de megmaradok - mosolyogtam rá erőtlenül s körbe néztem a szobán. Ahogy észrevettem egy hotelben lehettünk viszont nem tudtam, hogy miért voltunk itt. Emellett nagyon érdekelt valami.... - Taemin, ki az ott melletted? – ahogy feltettem a kérdést mind a ketten sokkoltan néztek. Tényleg nem tudtam ki volt a másik srác.

-      Nem emlékszel rá? – tette fel a kérdést Tae egy kis idő után, mire nemlegesen megráztam a fejem. Ezután egy jó pár perces csend állt be közénk, mintha a válaszokat vártuk volna a miértekre.

-        Izé… én inkább megyek és megnézem Layt, hogy nem e kell neki segítség – állt fel végül az idegen az ágy mellől és kilépett az ajtón. Az én arcomba pedig egyből egy kíváncsi szempár került.

-          Most tényleg nem emlékszel Jonghyunra vagy csak a frászt akarod ránk hozni?

-    Nem akarom, hogy szívgörcsöt kapjatok tehát egyáltalán nem emlékszem rá. Jó lenne, ha végre felvilágosítanál a dolgokról – tettem keresztbe a karjaimat duzzogva s mintha Minnie elgondolkodott volna.

-     Jobbnak látom, ha mindent elmondok az elejétől – sóhajtott fel én pedig érdeklődve néztem rá. – Nos, Saekyung jóvoltából találkoztatok mivel elfelejtette Jonghyun az emlékezetét kitörölni. Mármint, hogy vért ivott belőle és mivel ezt elújságolta a suliban a füledbe jutott, így elkezdtél utána nyomozni. Egy véletlen folytán sikerült találkoznotok s elvitted kifaggatni a központ egyik faházába. Ez után toppantam be én, hogy sürgősen menni kell a vadászokhoz, mert egy fontos feladat vár ránk. Egy könyvet kell megkeresnünk. Mivel könnyebbnek láttuk a két csapatra válást te velem kerültél egy csapatba, mint vadászok. Minhóhoz mentünk el elsőnek, hogy tőle informálódjon, de út közben megharapott téged egy kiméra. A mérge pedig a szervezetedbe került és szerintem ezért nem emlékszel Jonghyunra vagy annak a főzetnek a mellékhatása, amit Lay adott, hogy lassabban terjedjen a méreg – mondta el az egész sztorit egy szuszra Taemin. Komolyan csak velem történhetett ilyen.

-          Köszi – mosolyogtam rá hálásan. – De mi közöm van nekem konkrétan Jonghyunhoz?

-    Háááát… a ti viszonyotok elég érdekes, mert amint megláttátok egymást nem váltottatok ki a másikból szimpátiát. Mivel egy csapatba kerültünk Layel elhatároztuk, hogy összezárunk titeket hátha jobb viszonyotok lesz. A végére nem akartátok egymást megölni, ami nekünk szerencse volt, mert hosszú távon kibírhatatlan lett volna a civakodásotok. A kimérás ügy óta pedig megváltozott benne valami. Szerintem aggódik érted.

-        Hmm.. értem – hallgattam végig a mesét, majd gondolkodóba estem. Lehet beszélnem kellett, volna vele, mert furdalt a bűntudat, hogy akármennyire nem jöttünk ki annyira mégse emlékeztem rá. Valamilyen szinten láttam a csalódottságot a kiskutya szemeiben. – Ha megkérlek, behívnád hozzám? 

-          Persze – állt fel Taemin a székéről majd az ajtóhoz sétált ahonnan még egyszer visszapillantott.

-     Köszönöm – mosolyogtam neki miközben integettem. Nem igazán tudtam, hogy mit kellett volna mondanom annak a fiúnak. Nem közölhettem vele, hogy „Szia! Igaz nem emlékszem rád, de kezdhetnénk előröl az ismerkedést”. Ez abszurd volt.

Felsóhajtottam, majd lassan felültem az ágyban, amit később megbántam, mert csak rosszabbul lettem. Ez után megfogalmazódott bennem egy ígéret, hogy jobban vigyázok majd magamra. Néhány perc elteltével sem jött még be Jonghyun. Kezdtem elgondolkodni, hogy talán haragudott rám a dolgok miatt, ami lássuk be jogos is lehetett volna. Szerintem én se reagáltam volna másképp a dolgokra. Ahogy ezt a gondolatmenetet lefuttattam magamban nyílni kezdett az ajtó és Ő lépett be rajta.

Összeszorult a szívem, ahogy megláttam. Az arca sápadt, míg kiskutya szemei kisírtak voltak. Lehajtott fejjel, lassan közelítette meg az ágyamat s ugyan így ült le a székre is. Sose láttam, még embert így kikészülni s mindez miattam volt, mert felelőtlen voltam.

-        Jobban vagy már? – kérdezte pár perc néma csend után mire halványan rámosolyogtam.

-    Fogjuk rá, de most már minden jobb lesz – legalábbis reméltem ezt nyilván nem mondhattam ki tekintve, hogy milyen állapotban volt. – Figyelj, nem tudom, hogy milyen kapcsolat volt köztünk, de nem szeretném, ha ez a pillanatnyi emlékezet kihagyás befolyásolná. Szeretném hallani a te szemszögedből is a dolgokat. Taemin valamennyit elmondott, de az teljesen más, amit ő látott és, amit te/mi megéltél/megéltünk – mondtam komolyan és végig a szemeibe néztem. Láttam benne mindent, csalódottságot, bánatot, aggodalmat, hitetlenséget és talán szeretet is.

-     Majd ha jobban leszel, megbeszélhetjük, de így…. nem alkalmas – mosolygott rám halványan, de annyira erőltetett volt. Tényleg sajnáltam szegényt, mert nem ezt érdemelte volna hisz’ ugyan olyan ember volt, mint én.

Épp reagálni akartam volna a válaszára, amikor hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Egyből a hasamhoz kaptam és összegörnyedtem. A gyomrom liftezett, kivert a verejték, éreztem, hogy a testem egyre jobban felmelegedett.  Egyre inkább ziháltam és forgott velem a szoba.  Talán abban a pillanatban inkább a halált választottam volna csak ne kellett volna szenvednem. Rázott a hideg, remegtem s azt hittem a poklok poklát jártam meg. Végül fenn akadtak a szemeim és számomra megszűnt a világ.

15. fejezet

Jonghyun POV

Egész úton nyugtalan voltam és morogtam a legkisebb dolgokért is. Az a szemét Chanyeol rendesen felhúzott, ráadásul nem is lettünk okosabbak, mivel semmilyen információval nem tudott szolgálni. Az tuti, hogy őt sem az eszéért fogják szeretni egyszer. Ám ez csak a dühöm egyik fele volt. A megmagyarázhatatlan gyomorgörcs még akkor keletkezett mikor úton voltunk a vámpírokhoz. Valamiért már akkor haza akartam menni mikor még félúton sem voltunk a célunk felé, és most, hogy egyre közeledtünk a szálloda felé, már egyenesen tűkön ültem. Le sem tagadhattam volna, hogy ideges vagyok. A szemem színe átváltott vörösre, szemfogam megnyúlt és idegesen kopogtattam az ablakot. Lay nem mert megszólalni, vagy csak nem merte tovább feszíteni a húrt.

-         Nemsokára ott vagyunk. - próbált lenyugtatni ezredére is, de én úgy éreztem, hogy még egy zabszem sem férne a seggembe. Nem mintha én lennék a passzív fél.

-       Ha annyi pénzem lenne, mint ahányszor mondtad, már milliárdos lennék. - szűrtem a fogaim között s igyekeztem fékezni magam.

Véget akartam vetni ennek a gyomorgörcsnek, pláne, hogy azt sem tudtam mitől is van. Chanyeol már megkapta a magáét egy jobb egyenessel a pofátlanságáért - jobb szeretem, ha én vagyok a szemtelen fél.  Innen is gondoltam, hogy nem a hisztis vámpír volt a bajom. Sokkal inkább valaki más. Éreztem, hogy baja esett, bár magam sem tudtam honnan. Amint Lay leparkolt a hotel előtt meg sem vártam, egyenesen a lifthez rohantam és olyan intenzitással nyomkodtam a hívó gombot, mintha attól gyorsabban leérne a földszintre. Lay utánam szólt, hogy várjam meg, de a fülem botját sem mozdítottam – beszálltam a liftbe. Kirendelt társam azonban elkapta az ajtót és becsusszant a liftbe.

-          Mi bajod van? Úgy rohansz, mint aki megnyerte a lottó ötöst és épp ki akarná váltani a nyereményt mielőtt bezár az utolsó lottózó. - semmi kedvem nem volt a poénkodáshoz, sőt, inkább voltam agresszív kedvemben ezért inkább nem is szóltam semmit.

Semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy kiderítsem, mi az isten baja van a gyomromnak. Amint a liftajtó kinyílt a megfelelő emeleten úgy indultam meg a szobánk felé, mint akit puskából lőttek ki. Már-már rohantam, Lay pedig loholt utánam. Túlzottan tisztában volt vele, hogy vámpír mivoltomat tekintve beszámíthatatlan vagyok. Remegő kézzel kinyitottam az ajtót – az idegeim ekkorra már pattanásig feszültek és nehezemre esett uralkodni magamon. Beléptem a szobánkba és az ajtótól néhány lépésnyire megálltam és beleszimatoltam a levegőbe. Valami tényleg nem stimmelt, de kellett néhány pillanat mire leesett mit érzek. Vérszagot – Key vérének illatát. Körbejártam a lakást hol lehet s végül a hálószobában találtam rá. Eszméletlen volt, Taemin pedig az ágy szélén ülve próbálta felébreszteni. Olyan fehér volt, mint a fal és reszketett a láztól. Elég rossz állapotban volt. A pillanatnyi sokkot legyőzve oda mentem az ágyához, s Taemint felrángatva és arrébb tessékelve próbáltam rájönni mi baja lehet. Éreztem a késszerű pillantást a hátamban, de nem törődtem vele. Sokkal inkább lekötött Key állapota.

-          Mi az isten történt vele?! - fordultam Taemin felé. Nem tévedtem, tényleg olyan tekintettel nézett rám mint aki meg akar ölni.

-          Megtámadtak minket út közben és Keyt megharapták. Két kiméra.

-    De a harapásuk mérgező...- éreztem, hogy az összes vér kifut az arcomból és lesápadok. Még belegondolni is féltem, hogy meghal. Ám rögtön ez után jött a felismerés – miért védtem én őt ennyire? Végtére is az nem tartozott a munkakörömbe, hogy még testőröset is játszak. Nem értettem, miért lett hirtelen ilyen fontos nekem. Adott - vagyis inkább elvettem- a véréből. Nagy ügy. Másoknál is megtettem négyszáz év alatt. Több millió emberből ittam, bár az is igaz volt, hogy lányok voltak mind. Akkor most miért védek ennyire egy fiút? Talán az agyamra mehetett valami.

Taemin is lesápadt, s olyan fejjel nézett rám, mint lufi árús a nyílzáporban. - Azt ne mondd, hogy nem tudtad! - az aggodalmam dühvel keveredett, ami köztudott, hogy nem éppen nyerő párosítás egy ilyen helyzetben.

-    Honnan kellett volna tudnom? Sosem találkoztunk kimérákkal. Láttál te egyet is mondjuk a városban?!

-       A városba nem mennek be, te agyoniskolázott! Nem annyira hülyék, hogy kinyírassák magukat! - neki estem és megragadtam a pólója nyakánál fogva, ám eközben Key fájdalmasan felnyögött belőlem pedig előtört újdonsült idegesítő anyatigris énem és rögtön visszalépem az ágyhoz, hogy lássam jól van-e. Már ami a körülményeket illeti. - Orvost hívtatok? - folytattam, s tisztán éreztem, a düh orrfacsaró szagát, de nem törődtem vele. Tudtam, hogy úgysem ártana.

-      Szerinted Lay csak dísznek van? - hozzánk csapódott Batyunkról meg is feledkeztem. Ám még mindig nem értettem, miért állt ott az ajtóban, ahelyett, hogy ide hívná Layt.

-   Akkor mit állsz ott? Hívd ide! - elvesztettem minden türelmem és ráförmedtem. Idegesített a tehetetlenség és, hogy szemmel láthatóan Key egyre rosszabbul van.

-       Először is vegyél vissza, és ne ordibálj! Másodszor is, nem hiszem, hogy abban a helyzetben vagy, hogy Vadászoknak mondd meg mit tegyenek. Pláne, hogy te vámpír vagy. - azzal kilépett az ajtón s csönd telepedett a szobára. Key légzését kezdtem figyelni, hogy lenyugodjak, de még az is más volt, mint amit egy embertől elvártam.

Két rövid, egy hosszú, két rövid egy hosszú. És ez ismétlődött kitudja meddig. A percek óráknak tűntek, s a szívverése is megváltozott. Hol begyorsult, hol lelassult, hol pedig kihagyott egy ütemet és az arcán fényesen csillogott a láz okozta veríték. Ahogy néztem, szüntelenül próbáltam rájönni, mi ez az egész bennem. Sosem éreztem áldozatok iránt empátiát ezért ez a lehetőség ki volt zárva, ám más alternatíva nem jutott eszembe. Találgatni kezdtem az érzéseim és rájönni mi is ez az egész a szívemben, a fejemben és a gyomromban, de mire értelmes magyarázatot találtam volna, Lay lépett be a szobába. Hátrébb léptem az ágytól, hogy oda férjen és megvizsgálja a sebet. Nem szólt semmit ez idő alatt, csak felmérte a sérülés súlyosságát. Taemin és én pedig feszülten figyeltünk mit is csinál és reménykedtünk benne, hogy néhány percen belül Key felébred és kutya baja sem lesz. Ám a dolgok nem várt fordulatot vettek.

-      Időre van szükségem. A seb súlyosabb, mint amilyennek látszik. Valószínűleg közvetlenül a méregfoga okozta a sérülést. - szólalt meg kis idő múlva.

-          Időre? Mégis mennyire?! - képtelen voltam uralkodni a feszültségen és az aggodalmon. Megsaccolni sem tudtam, hogy mennyi idő kell Laynek és mennyi ideje maradt Keynek.

-       A gyógynövényeket, amikre szükség van, elég nehéz beszerezni ezért lehet belőle három nap vagy egy hét is. Addig csak enyhíteni tudom a fájdalmát és lassítani a méreg terjedését.

-        Addig meg is halhat! Nincs valami más gyógymód?! Azt mondták te gyógyító vagy, akkor most miért nem segítesz?! - megpróbáltam megválogatni a szavaimat és finoman elküldeni a francba, de kezdett eluralkodni rajtam a pánik.

-     Azzal, hogy ordítasz mindenkivel nem segítesz senkin csak azt éred el, hogy golyóval a fejedben végzed a végére. - Key fiacskája végleg elvesztette a türelmét és leüvöltötte a hajamat a helyéről.

-     Mindent megteszek érte. - vette át a szót Lay. A baj, csak az volt, hogy fogalmam sem volt, én hogyan segítsek a dologban. Lay lefertőtlenítette és bekötözte a sebet, majd beadott neki egy fájdalomcsillapítót. Mi pedig nem tehettünk mást, mint várunk.

-          Itt maradok vele. - vágta rá gyorsan Taemin.

-          Nem gondolod, hogy ezt velem is meg kellett volna vitatnod? - képtelen voltam szó nélkül hagyni. Itt akartam maradni Keyel és tudni, hogy jól van-e, ha pedig rosszabbodik az állapota szólni az orvos jelöltünknek.

-          Nem, mert te úgyis mindig mindenbe csak bele ütöd az orrod és lehetetlenség téged megnevelni.

-       Közlöm, hogy attól, hogy kutya szemeim vannak, nem vagyok eb, akit meg kell nevelni. - leszállt a vörös köd az agyamra, és komolyan vissza kellett fognom magam, hogy ne essek neki Taeminnek.

-        Pedig pont úgy viselkedsz, mint egy csaholó véreb, aki a csontját védi. Már akkor ismertem, mikor te még a közelében sem voltál, szóval szerintem a vita le van zárva. Legalábbis ma éjszakára. Ha jó kutya leszel, talán meggondolom, hogy holnap felválts.

-         Nem is tudom, ki miatt van ilyen helyzetben! Ha vigyázol rá, akkor ez nem következik be!

-        Hallottál már olyanról, hogy véletlen fordulat? - fogalmam sem volt, honnan nyílt ki ennyire a szája, de kezdett az idegeimre menni.

-         Abba hagynátok?! Ezzel nem mentek semmire és nekem se segít! - nocsak! Laynek is van hangja?

-    Én abba hagytam, ez a törpe ossza itt az észt! - mutattam Taeminre, mire szúrós pillantás volt a válasza.

-   Szerintem az lesz a legjobb, ha kimész a szobából és átadod Taeminnek a terepet és később megegyeztek. Ezzel tényleg nem mentek semmire.

-      Látod, még Lay is az én oldalamon áll! - kaján vigyor terült szét Taemin arcán és legszívesebben behúztam volna neki egyet, de tartottam magam Key miatt.

-   Rendben, de nincs ennyivel lezárva és nem felejtek könnyen. - vágtam oda neki válaszul, majd kimentem a szobából, hangosan becsapva magam mögött az ajtót. Néhány órán keresztül úgy csináltam, mint akit nem is érdekel már az egész. Mondhatni én lettem a megtestesült nyugalom - legalábbis kifelé ezt tükröztem.

Kivártam, míg Taemin elalszik és addig is csöndben marad, majd bementem Keyhez. Tudni akartam, hogy van és, hogy felébredt-e már. Lay kotyvasztott valami gyógyszert és mikor átkötözte a sebet bekente vele a sérülést. Állítólag lassította a méreg terjedését. Nem kopogtam, csak halkan kinyitottam az ajtót ami - mint később kiderült- egész pozitív gondolat volt részemről. Taemin az ágy mellé húzott egy széket, és félig azon aludt félig pedig az ágyon Key mellett. Vigyázva, hogy még véletlenül se ébresszem fel, megkerültem az ágyat s az ellentétes oldalról próbáltam ellenőrizni, hogy Key jól volt-e. Halkan szuszogott, s mintha a láza is lejjebb ment volna. Bár még mindig fal fehér volt. Csak álltam ott hosszú percekig, és elmerengve figyeltem az arcát miközben magamban fohászkodtam, hogy felépüljön. Gondolataimból Taemin agresszív hangja zökkentett ki, de inkább hasonlított egy morgó kölyökoroszlánra, mint egy vadállatra.

-          Te mit keresel itt? - sötét volt, mégis tökéletesen láttam szúrós tekintetét.

-     Csak leellenőriztem jól van-e Key. Vagy már erre is engedélyt kell kérnem tőled? - az volt az érzésem, hogy az egész esti incidens kezdődik előröl.

-          Mondtam, hogy szólok, ha változik valami.

-      Szerintem több jogom van itt lenni, mint neked, mivel ha vigyázol rá, most nem lenne élet és halál között. És még te hívod őt Ommának? A saját anyádra is így vigyáznál? - megint betöltötte a levegőt a düh szaga, de tudtam, hogy igazam van. - Mi az, miért vagy dühös? Tán fáj az igazság?

-          Nem nyugszol addig, míg le nem lőnek és a holttestedet ki nem rakják a napra igaz?

-          Te vagy az utolsó, akitől félnem kellene. - megpróbáltam elrejteni a hangomban bujkáló mosolyt, de nem jártam sok sikerrel. Egyszerűen nevetnem kellett a gondolatra.

A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy valami kemény az arcomnak ütközik és az orrom beépült a koponyámba. Mire reagálhattam volna már a földön feküdtem és valami vagy valaki a mellkasomra nehezedik. Valami hideg a nyakamhoz préselődött s néhány másodperc hatásszünet után tudatosult bennem, hogy az a valaki Taemin, s éppen rajtam vezeti le a dühét. Nem sok kellett hozzá, hogy a dühe végleges kimenetelű legyen. Alábecsültem az erejét. Ám mielőtt megölhetett volna, egy erőtlen hang megakadályozta a sötétben. Key felébredt.

14. fejezet

Key POV

Nem rég még a Teito hotel kényelmét élvezhettem most pedig itt voltam egy kihalt, elhagyatott erdőben és Taeminnel együtt bolyongtunk s kerestük a helyes utat a Choi család villájához. Mikor meguntam a sok sétát leültem az egyik sziklára. Nem értettem, melyik értelmi nagyon okos találta ki, hogy egy erdő közepére épített magának lakást.

-     Biztos, ez a helyes út? – mutattam körbe azt az útvonalat, ahol eddig jártunk. Éreztem, hogyha hamarosan nem találjuk meg azt a nyomorult helyet nagyon hisztis leszek.

-        Szerintem igen, vagyis legalábbis azt hiszem – nézte Tae a térképet és az iránytűt. Nos, a tájékozódó képességünk erdőben nem volt a legjobb.

-      Tudok jobbat! Menjünk ki az erdőből és keressünk egy normális embert, aki nem az erdő közepén óhajt lakni – vetettem fel ezt a briliáns ötletet, mire csak egy legyintést kaptam válaszul. Nem most fogok innen szabadulni.

-      Omma, ne adjuk fel fél úton! Biztos, hogy itt van valahol az a kastély csak még nem találtunk rá – mondta Taemin, de láttam rajta, hogy már ő is kezdett kételkedni a dolgokban. Nagy nehezen levánszorogtam a szikla tetejéről majd mellé léptem.

-     Hagy nézzem! – kivettem a kezéből a térképet, majd amikor megláttam a dolgokat homlokon csaptam magam. – Aish, egész végig rosszul fogtad a térképet, ezért tévedtünk el mindig! – sóhajtottam fel majd drága, szeretett kisfiamra néztem. Amikor haragudtam rá bevetette a kiskutya szemeit és minden haragom elillant. Nem tudtam rájönni, hogy csinálta. – Na, jó innentől én vezetek!

Miután rájöttünk, hogy mi volt a probléma eddig már könnyebben boldogultunk. Nem ugyan azokon a helyeken mentünk el eddig és biztosra mentünk. Hagytunk jelzéseket ott, ahol már jártunk. Ezzel könnyebben ki tudtunk majd találni a farengetegből és kisebb is volt a valószínűsége az újabb eltévedésnek s óránkon át való bolyongásnak.

Már kb. a fél utat megtehettük a Choi villa felé, amikor hirtelen két szörny elénk ugrott. Éles karmaik, vörösen izzó szemeik és hegyes fogaik voltak, amikről vér csepegett. Valószínű volt, hogy most étkeztek. Testüket pikkely borította s félig oroszlánt véltem felfedezni bennük. Emellett volt bennük valami emberi, amit nem tudtam hova tenni. A környéken nem tudtam arról, hogy lettek volna laboratóriumok….
Nem igazán mertem nagyon mozogni, így csak lassú és kimért mozdulattal húztam ki a tőrt az övszíjamból. Ezt a mozdulatsort megismételtem még egyszer csak most a Black Rose-t vettem elő s odanyújtottam óvatosan Taeminnek, mivel ő nem hozott magával fegyvert. Annyi szerencsénk volt, hogy a dögök még nem támadtak csak morogtak.

Lassú léptekkel közelítettem meg az egyiket s körbe-körbe sétáltam körülötte várva, hogy mikor támad.  Emellett szerettem felmérni, hogy mivel álltam szembe, ami ebben az esetben szükséges volt. Éberségemnek köszönhetően pedig gyorsan reagáltam mindenre, így az első támadását el tudtam kerülni és igyekeztem minél jobban megsebesíteni áldozatomat. Nem akartam még elpatkolni.

Macska egér harcot folytattam a szörnnyel, ami kezdett kimeríteni. Egyszer én támadtam és ő ugrott el időben majd fordítva. Zihálva álltam fel a földről majd újabb támadásba lendültem, ami végre sikeresebb volt, mint az eddigiek, mert nagyobb sebet tudtam rajta ejteni. Farkasszemet néztem vele, majd a végső csapásomat mértem rá. Felugrottam a levegőbe s onnan támadtam rá. Végül sikeresen elintéztem egy nagyszerű fejre mért csapással. Arra viszont nem számítottam, hogy az utolsó erejével a lábamra harap. A testemen végignyilallott a fájdalom és ismét a földre kerültem. Annyi szerencsém volt, hogy több veszély nem fenyegetett.  Felsóhajtottam, majd nagy nehezen felálltam.

Ezek után újra neki láthattunk a feladatunknak egy kisebb pihenő után. Igaz még a harapás miatt bicegtem, de bíztam benne, hogy pikk-pakk rendbe jövök. Emellett szerintem nem volt komoly, mert nem volt annyira mély a seb.

Taemin támogatásával eljutottam a villáig. Nos, valami ilyesmit képzeltem el. A területet vaskapu fogta közre és egy komornyik állt kint, aki beengedett minket.

-      Jó napot Úrfik! – köszöntött minket s közben mélyen meghajolt. Taeminnel összenéztünk értetlenül, majd mi is viszonoztuk a gesztust. – Ugye Kim Kibum és Lee Taemin?

-         I…Igen – válaszolt Tae miközben én sokkoltan álltam. Nem értettem, hogy honnan tudta a nevünket.

-          Már vártuk Önöket. Szóltak a központból, hogy jönni fognak – így már minden világos volt.

Miközben a ház felé sétáltunk a hosszú udvaron jobban szemügyre vettem a helyet. A betonút mellett hosszú sövény sor állt, amik különböző formájúakra voltak nyírva. E mögött volt szerintem a füves terület. A villa előtt egy kerek virágoskert állt, ahol láthattunk más-más színű rózsákat, nárciszokat és tulipánokat.

Maga a villa kívülről régimódinak látszott. Rézvörös falai voltak, amiket fehér színű oszlopok díszítettek a ház négy sarkánál. Az első emelet középső ablakánál volt egy erkély, mely az udvarra nézett. A villa eléggé meglepett, mert nem ilyenre számítottam. Azt hittem, hogy túlnyomó rész modern lesz minden úgy, mint nálunk volt.

-      Kérem, itt foglaljanak helyet! Hamarosan jön Minho úrfi. – mondta a komornyik miután bevezetett minket az egyik szobába. – Kérnek e esetleg valamit?

-          Köszönjük, de nem – válaszoltam és közben leültem az egyik székre. Ezután a férfi távozott.

Kíváncsi voltam, hogy mit fogunk megtudni, már ha több információval fogunk innen távozni. Ahogy figyeltem láttam, hogy Taemin a szoba felmérésével volt elfoglalva. Én is inkább a gondolataimba merültem. Érdekelt, hogy mik voltak azok a valamik az erdőben és a ház körül a növények…. Azok se hétköznapiak voltak. Valami nekem itt nem stimmelt s ezt mindig megéreztem. Mikor már egy fél órája vártunk kezdett elfogyni a türelmem. Komolyan, ha nem jött volna be pár percen belül én kerestem volna meg.

-        Elnézést, hogy késtem, de még dolgom volt. – egy fiatal, magas, barna hajú fiú lépett be az ajtón mire az ajkam sunyi vigyorra húzódott. Nem azzal fogom kezdeni, amiért jöttünk az tuti.

-         Nos, el van nézve, ami esetleg nincs az a becses fogadtatás az erdőben. Nem tudsz véletlen valamit a villátok környékén élő szörnyekről? Vagy mondjam inkább kiméráknak? – kérdeztem ő pedig egy pillanatra lefagyott miközben leült az egyik székre. Taemin pedig sokkoltan nézett.

-      Úgy látom, gyorsan vág az eszed, és nem is lehet nagyon átvágni ezért őszinte leszek – vigyorgott ugyan úgy, mint én. – Valószínűleg kísérleti alanyok lógtak ki a laboratóriumból. Sajnos, ezt mi sem tudjuk mindig időben észrevenni, mert mindegyiknek más-más különleges képessége van.

-          És ez mire jó? – tettem fel a száz pontos kérdést. Valahogy ilyesmi választ kalkuláltam be.

-      Minden vámpírvadász családnak más a feladata. Mivel elég eldugott helyen van a birtokunk, így a tanács tagjai kedvükre kísérletezhetnek itt, ha akarnak. Erről szerintem elég ennyi. Most lássuk a ti feladatotokat. – egy kicsit elgondolkodtam, hogy faggassam e tovább vagy sem, de végül úgy döntöttem, hogy tényleg jobb lett volna, ha a feladatra koncentrálok.

-    Mi egy könyvet keresünk. Elvileg a vámpírok és vadászok történetét írja le és itt van valahol Japánban. Viszont az sem biztos, hogy létezik mivel erre még nem derült fény – mondtam el röviden a történetet mire Minho felállt s a könyvespolcokhoz sétált. Gondoltam keresett valamit.

-          Ha jól emlékszem ebben a könyvben lesz róla valami – jött vissza egy kis idő után majd kinyitotta a könyvet a megfelelő oldalon és elénk tolta azt. Arról volt egy illusztráció, amit kerestünk s mellette latin szöveg. Ezzel igen sokra mentünk.

-          És lennél oly’ kedves, hogy le is fordítod? – néztem rá a legártatlanabb mosolyommal és elővettem a jegyzetfüzeten és a tollam a zsebemből.

-     Persze. Röviden annyi a lényeg, amit ti elmondtatok, Annyival egészül ki, hogy egy elég eldugott helyen van. Ugyebár ez lehet szentély, barlang belseje vagy akár erdő is. Viszont annyiból könnyebb, hogy a Fuji lábánál helyezkedik el az a terület, ahol rá lelhettek. Ám a nehézséget az okozza, lennie kell ott egy könyvőrzőnek, ami egy misztikus lény, akivel elég nehéz szót érteni. – vártam még egy kicsit, hogy mond e még valamit vagy sem. Miután már nem mondott semmit elraktam a jegyzetet és felálltam a helyemről.

-          Akkor mi szerintem távozunk. Köszönjük az információt – nyújtottam felé a kezem s kezet fogtunk.

A Choi villa elhagyása után jött a nehezebb feladat kijutni az erdőből. Próbáltuk keresni a nyomokat, amit hagytunk ez sikerült is több, kevesebb sikerrel. Szinte egész úton nem szóltunk egymáshoz Taeminnel mindketten szerintem máshol jártunk lelkileg. Igaz én hamarabb felemésztettem a hallottakat, de Tae galamblelkének több idő kellett. Miután kiértünk már csak a buszra vártunk, hogy haza vigyen minket vagyis…a hotelbe jobban mondva.

-       Azért durva volt, amit hallottunk – szólalt meg hirtelen Taeminnie.

-    Ilyesmire számítottam és azért egy két dolgot észre lehetett venni. A könyv pedig…elég nehéz eset lesz, de megoldjuk – mosolyogtam rá, hogy oldjam a feszültséget.

Nem mondhattam ki, amit gondoltam, mert csak jobban bepánikolt volna. Lehet, meg sem fogjuk élni a holnapot, ha komolyabban belekezdünk dolgokba. Felsóhajtottam és inkább elhessegettem ezeket a gondolatokat.

Lassan megérkezett a buszunk is, amire felszálltunk. A szokásomhoz híven az ablak mellett foglaltam helyet és bámultam ki rajta. Szerettem nézni a tájat, mert megnyugtatott. Mivel elég meleg volt, ezért kinyitottam az ablakot. Tae elég érdekesen nézett rám, amit nem értettem. Nekem melegem volt és úgy éreztem, hogy folyt rólam a víz.

Körülbelül másfél óra utazás után érkeztünk meg a Teito hotelbe, aminek már nagyon örültem. Kezdtek zsibbadni a lábaim, melegem volt és álmossággal küszködtem. Röviden minden kínom volt és pihenésre vágytam. A lift felvitt minket a saját emeletünkre és közben a lakáskulcsot kerestem elő. Mivel elég későre járt már az idő, így óvatosan nyitottunk be a lakásba s halkan járkáltunk. Felkapcsoltam a villanyt a nappaliban és a konyhába igyekeztem meginni egy pohár vizet. Hirtelen szédülni kezdtem és alig kaptam levegőt. Nem értettem, mi lehetett velem. Kezdtem homályosan látni és a konyhapultban kellett megkapaszkodnom, hogy ne essek el. Végül teljesen elsötétült minden.