3. fejezet

Jonghyun Pov

Valamiért egész nap alig tudtam aludni. Volt valami nyomasztó a levegőben, de nem tudtam mi az. Az ember első gondolata az lett volna, hogy a bűntudat miatt van, de sajnos egy ideje már nem szenvedtem ebben a betegségben. A redőnyök egész nap le voltak húzva, de mégis olyan érzésem volt, mintha a napfény egyenesen rám irányulna. Eljátszottam a gondolattal milyen lehet napfényben járni és magamba szívni a melegét. Elmosolyodtam a gondolatra, majd gyorsan ki is űztem a fejemből. Nagyot sóhajtva kikeltem az ágyból és a hűtőhöz mentem, hogy megnézzem, miből készíthetnék ételt. Ilyenkor szokott az összes ember meglepődni, hogy a vámpírok mióta esznek emberi kaját. Attól, hogy nem megyünk ki a napfényre az internetről még tudunk rendelni. Undorral az arcomon vizslattam továbbra is a hűtő tartalmát és abban reménykedtem tudat alatt, hogy ha nézem még 2 percig, akkor valami csoda folytán lesz benne valami ehető. Tévedtem.

Becsuktam a hűtő ajtót, és levágódtam a kanapéra majd bekapcsoltam a plazma tévét és unottan keresgélni kezdtem a csatornák közt. Eszembe jutott a múltkori lány, és a vérének íze. Teli volt bujasággal és szinte hívogatott testének melege. Lehunytam a szemem és ismét átadtam magam a pillanatnak. Újra ott voltam abban a sikátorban, vele és a vérével. Szinte már olyan erősen rohamoztak meg az emlékek, hogy ismét rám tört az az égető érzés. Mintha egy tüzes vasvillával kaparnák a torkod. Szemfogam megnyúlt a számban és szemem ismét átváltott vörösre. Erőnek erejével kényszerítettem magam, hogy lenyugodjak, hiszen még csak alig múlt délután 3. Ki kellett bírnom még valahogy.

Mikor végre eljött az este, ismét útnak eredtem. Fogalmam sem volt, ezúttal hova megyek - ahogy tegnap sem- csak hajtott a vérem. Első gondolatom az volt, hogy megint elmegyek a Barlangba, és nem is tettem másképp. Az őrök már ismertek, és a bent tomboló megvadult fiatalság szaga sem volt idegen. Egy valami azonban nem stimmelt. Egyetlen illat nem illett a képbe. Más volt, mint a többi és épp ezért izgató is. A gond csak az volt, hogy képtelen voltam kiszűrni az embertömegből kié lehet. Annyit tudtam, hogy úgy hasított bele a levegőbe, mint kés a vajba, és abban a pillanatban csak őt akartam. El is döntöttem magamban, hogy megkeresem. Átkutattam érte az egész klubbot, az összes lányt végignéztem, folyamatosan azt az egy illatot keresve, de sehogy sem találtam. Csak annyit tudtam, hogy még mindig a Barlangban van. Nem sokkal később észrevettem, hogy a múltkori lány ismét itt van és összefutott a számban a nyál. Elindultam felé, de nagyjából a harmadik lépés után észrevettem, hogy nincs egyedül. Ezúttal egy barna hajú sráccal volt, aki azzal a fajra jellemző mosollyal beszélt a lánnyal, hogy az ember késztetést érez, hogy behúzzon neki egyet. Tipikus bájgúnár. Egy piperkőc... A gondolatmenetem közepén aztán beugrott valami. Nem is beugrott, hanem már-már pofán vágott – az illat, amit éreztem, pontosan abból az irányból jött, és nem a lány parfümje, vagy vérének illata volt.

Néhány lépéssel közelebb merészkedtem hozzájuk. A fiú nagyon keresett valakit, vagy valamit, ám a lányt már annál is jobban unta. A kis csaj végül felállt és eltűnt valahol a tömegben. A srác ekkor csalódott ábrázattal elindult a kijárat felé én pedig utána. Úgy voltam vele, hogy egyszer kivételt tehetek egy kiadós és finom vacsora érdekében. Egy puccos sportkocsi felé tartott, s megállt a csomagtartó előtt. Már elindultam felé mikor megcsapta az orromat a vámpírméreg tömény és orrfacsaró szaga. Ereimben megfagyott a vér, és mivel nem voltam felkészülve a harcra, úgy döntöttem, hogy akármilyen csábító is a vérének illata, inkább menekülőre fogom. Mikor azonban hátrálni kezdtem, bele rúgtam egy üres sörös üvegbe, amely olyan hangos csörömpöléssel törte meg a köztünk lévő néma csöndet, hogy csak az nem veszi észre, aki nem akarja. A fiú hirtelen a hang irányába fordította a fejét, és egyenesen rám nézett. Szemeit összehúzta, és vadász tekintettel kezdett el vizslatni. Mégis honnan a francból tudja, mi vagyok? - gondoltam. Aztán egy pillanat alatt összeállt a kép. A múltkori lány – elfelejtettem kitörölni az emlékeit. Én barom! Reflex szerűen futásnak eredtem és első gondolatom az volt, hogy egyenesen haza megyek, de ha így teszek azzal elvezetem magamhoz. Hallottam magam mögött az ütemes léptek zaját, amik egyre közelebbről hallatszottak. Gyorsabban kezdtem el rohanni, annyira, hogy már a tüdőm is lángolt. De nem állhattam meg, hogy megnézzem követ-e, mert akkor elkap. Hirtelen egy durranást hallottam, és éles fájdalom hasított a hátamba, de nem adtam fel. Futottam, ahogy a lábam bírta. Majd még egy durranás, ez úttal a vállamba. A lépteim egyre nehezebbek lettek, és kezdtem homályosan látni, de a túlélési ösztönöm minden fájdalmamnál erősebb volt. Egyetlen dolog járt a fejemben mégpedig az, hogy nem akarom úgy végezni mint a többi szerencsétlen flótás: kikötözve a napon. A következő pillanatban mégis elsötétült előttem minden.

Egy raktárszerű helyen tértem magamhoz, egy székhez kötözve mely bele volt csavarozva a földbe. Nem sokra emlékeztem abból, ami történt, de a legnagyobb kérdésem az volt, hogy lehet, hogy még életben vagyok? Felmértem a környezetem, de a falra szerelt polcrendszeren kívül, amin különféle eszközök voltak amivel szóra bírhatnak, nem találtam semmi különösebbet. Minden világosságot egyetlen régi pislákoló lámpa adott. Megpróbáltam kiszabadítani a kezem, hogy elszökhessek, de az acél láncszemek nem akarták megadni magukat. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Amellett, hogy nem sikerült ennem és le voltam gyengülve még el is kapott egy ilyen sárvérű vadász. Ha nem lennék lekötözve, el is menekülhettem volna, mivel értek a zárakhoz. A lehetőségek kimeríthetetlen tárházát lapozgattam magamban, de mindig mindegyiknél ott volt az a „ha”. Akárki is hozott ide, nagyon jól tudta mit csinál, és esélyt sem adott a hibának.

Nem sokkal később azonban ismét megéreztem azt az illatot és egyre erősödött. Azt már tudtam, kié, már csak arra kellett rájönnöm, hogyan kaphatnám meg. A szomjúság ismét rám tört, és ahogy ki nyílt az ajtó, el is emésztett. Nem gondoltam volna, hogy egy srác ilyen reakciót válthat ki belőlem, de őt akartam. A vérét, a testét, a lelkét, mindenét.... Furcsa módon, mintha tudta volna mi bajom, és egy vérrel teli pohár volt a kezében melybe egy szívószál volt állítva. Meg akart itatni, de elfordítottam a fejem.

-          Ezért hoztál ide? Hogy házi kedvencet csinálj belőlem? - össze kellett szedni minden erőmet, hogy meg tudjak szólalni, de még így is csak suttogni tudtam. Nem válaszolt, csak letette az egyetlen asztalra a poharat. És hosszú csönd következett, mintha a mondandóját fontolgatná.

2. fejezet

Key POV

Talán az egyik legrosszabb érzés a világon, amikor valaki életét ki kell oltanod, még ha nem is szolgált rá. A vámpírok és vadászok között folyó harc már több ezer éve ment, így értelmetlenül és egyre kegyetlenebbül. Felsóhajtottam mikor utolsó áldozatommal végeztem majd csapattársamhoz fordultam.

-          Miért nem élhetnek békén egymás mellett az emberek és vámpírok? – tette fel a tízpontos kérdést Taemin miközben leült kifújni magát. Elmosolyodtam rajta, mert én is hasonlóan gondolkodtam kezdő korszakomban.

-          Sajnos ez nem ilyen egyszerű, ha minden könnyű lenne, az életben nem lenne izgalom és csak szürke hátköznapok lennének. Addig örüljünk, míg nem élesedik ki jobban a harc háborúvá – valóban ez a helyzet még jobb is volt, annyi kegyetlenséget egyik fél sem élt át, még ha a törvényeken nemrég szigorítottak. – Picikém, ha nem akarunk megfázni és itt tölteni az éjszaka maradék részét, akkor induljunk haza – álltam fel a földről, leporoltam magam majd őt is felhúztam álló helyzetbe.

***

Másnap hihetetlen mennyire rosszul keltem. Levertem az ébresztő órámat majd a fejemre húztam a takarót és morogtam egy pár sort. Nehéz volt a két életemet összeegyeztetnem a vadászt és az egyetemista, kitűnő diákot. Lassan kikecmeregtem az ágyból majd egyből a fali tükrömhöz sétáltam és rájöttem, hogy kár volt bele néznem. Kifújtam egy rakat levegőt majd a smink cuccomat kerestem meg. Elővettem a kedvenc BB krémemet, a szemceruzámat és a tust a táskámból majd egy élő emberhez hasonlító fejet varázsoltam magamnak. Nem engedhettem meg, hogy rosszul nézzek ki.

A gardróbomat kinyitottam és, ami tetszett ruha az ágyamra dobáltam. Nos, ebből az lett, hogy egy halom ruha felgyűlt az ágyamra s, mint tisztaságmániás helyben egy mini szívinfarktust kaptam. Fél óra próbálgatás után végül egy piros, feszülősebb csőnadrág és egy ugyan ilyen színű pulcsi mellett állapodtam meg. Kiegészítőnek pedig egy aranyszínű szegecses karkötőt és egy fekete lógós nyakláncot választottam. A tükörbe nézve ismét szembesültem egy nagy ténnyel,….. hogy mint mindig most is iszonyat jól nézek ki. A hajamat belőttem s készen álltam a mai napra is.

Reggeli után lesiettem a mélygarázsunkba majd kiválasztottam egy matt fekete Lamborghinit, majd elindultam az egyetem felé. Amióta apám abba hagyta a vámpír vadász szakmáját egy ügynökség elnöke, és szinte billiárdos. Nem sokba fáj, ha mondjuk havi fél millió wont költök csak ruhára és sminkekre. Igazság szerint sose vágtam fel azzal, hogy milyen gazdagok vagyunk jó megvolt a márka, de senki se az alapján ítéljen meg valakit. Ilyenkor szoktam mondani, hogy lehet valaki gyönyörű, ha belül rothadt.

Miután leparkoltam egyből találkoztam az egyetlen „fiammal” s egyből a nyakamba ugrott. Felnevettem majd megölelgettem.

-          Sikerült kipihenned magad? – tettem fel a költő kérdést hisz’ mindig egy nagy energia bomba volt. Közben persze elindultunk a termek felé.

-          Persze – mosolygott – sőt még tanulni is volt időm reggel, időben el is készültem mindennel és a kutyámmal is tudtam játszani. Már nagyon rég foglalkoztam vele így, mindkettőnknek boldogan telt a reggel.

-          Mondd csak nem vagy véletlen Duracell elemes?

-          Nem, miért? – erre csak elnevettem magam. Annyira „gyerek” volt még holott már betöltötte a 19. életévét és jogásznak tanult.

-          Mindig pörögsz, néha nekem is adhatnál az energiádból – közöltem vele az egyértelmű tényt mire már csak ezer wattosan vigyorgott. Sajnos megszólalt a csengő és „könnyes” búcsút kellett vennünk. Én másodéves voltam pszichológia szakon, így egy óránk sem volt együtt. Bár jobban belegondolva ez csak a professzoroknak jó, így is van olyan diák, akik kikészítik, őket pedig nem középiskolában vagyunk már.

Mikor leültem a helyemre egy érdekes beszélgetés csapta meg a fülem a hátam mögül. Nem szoktam hallgatózni, mert szerintem nagyon illetlen dolog volt, de ez engem is érintett valamilyen szinten.

-          Képzeljétek csajok voltam szombaton bulizni, és találkoztam egy vámpírral – mondta lelkesen egy lány, akinek a hangját egyből felismertem. Shin Saekyung.

-          Ne butáskodj már vámpírok nem léteznek! Amúgy sincs rá semmi bizonyítékod, ha pedig lennének biztos, hogy nyüzsögnének élelem után – szólalt meg egy másik lány. Hát kicsikém nem egy buta filmből ugrottak elő s nem is eszetlen zombik, hogy ne gondolkodjanak.

-          De, de ezt nézd! – fél szemmel arra néztem és enyhén lesápadtam. Tényleg nem kamuzott pedig nagy sztár abban. Felsóhajtottam magamban, utána kellett járnom a dolgoknak.  Viszont Taemint nem vihettem ilyen helyre még túl fiatal volt hozzá naiv, meg törékeny tehát semmiféleképen sem.

El sem hittem, hogy ezt csináltam. Lassan odasétáltam Saekyung padjához s rávillantottam a legdögösebb mosolyomat a lányra.

-          Mondd csak – ültem le vele szemben, megtartva a bájgúnár stílust – nem lenne kedved velem eljönni hétvégén bulizni? - kacsintottam rá a hatás kedvéért, ha erre nemet mondott volna megtéptem volna magam.

-          Hm… nincs ellene kifogásom. Értem jössz? – vigyorogott el. Komolyan, ha eddig nem esett volna le a gesztusaiból senkinek se, hogy mekkora egy……… Jól van Key, jól van nyugodt voltál maradj az is.

-          Mit szólnál péntek este tízre? Érted megyek majd az egyik menő járgányommal – tartottam fent a szerepemet majd egy kis flörtölés után teljesen rabul ejtettem.

***

Lassan eljött a péntek este. Komolyan, ha fölöslegesen tettem mindent, akkor ki fog törni a harmadik világháború. Annyit sikerült kiderítenem, hogy a lány kedvenc szórakozó helye a Barlang volt, de más dolgok csak pletyka szintűek voltak, ha téves utat választottam, akkor a központot meglátogathattam. Nagy nehezen a gondolataimat elhessegettem majd szeretet gardróbom elé léptem. Kiválasztottam egy fekete, feszülős, csőszárú bőrnadrágot és egy ehhez illő fehér trikót.  Kerestem pár kiegészítőt és egy vékony, fekete kabátot – habár június volt még éjszakánként hűvös időjárás uralkodott. Miután rendbe tettem magam fel kellett készülnöm az estére is. Elővettem az egyik szegecses táskám és tettem bele egy flakon szenteltvizet és egy pisztolyt, amit a vámpírok ellen találtak ki. Emellett az övemhez erősítettem egy tört, amit felsőmmel eltakartam. 

Miután már fél órája vártam Saekyungot már kezdett elfogyni a türelmem. Komolyan mit lehetett készülni ilyen sokáig? Rám mondták azt, hogy olyan vagyok, mint egy nő mégis elkészülök mindig időben és nem várakoztattam meg senkit. Kezdtem úgy érezni, hogy itt hagyom, és egyedül derítek fel mindent. Ezzel annyi volt a probléma, hogy nem tudtam annak a férfinak a kinézetét, akit keresek. Mivel ellenőrözni kellett minden vámpírt, akiről tudomást szereztünk. Mielőtt átment volna a monológom trágár kifejezésekbe kopogtattak az ablakomon. Illedelmesen kiszálltam az autómból és felvettem  egy gentlemant álcát.

-          Nagyon jól nézel ki ma este Saekyung-noona – mosolyogtam, miközben kinyitottam neki a kocsim ajtaját.

Út közben szinte csak ő beszélt és ilyenkor adtam hálát az égnek, hogy tudtam magamon uralkodni. Nem az volt a baj, hogy beszélt, hanem, hogy idegesítő volt. Igazság szerint, ha ez az ügy nem történt volna meg tíz méteres távolságban elkerültem volna. Az út a szórakozóhelyig a lány otthonától egy órába telt, de nekem úgy tűnt mintha megállt volna az idő vagy csak egy csiga húzta volna az óra mutatóját.

Mikor megérkeztünk a célállomásra kipattantam az autóból és kinyitottam az ajtót Saekyung előtt, majd lezártam a járművet. A hely előtt egy elég hosszú sor kígyózott csoda lesz, ha bejutunk – hittem ezt naivan. Osztálytársam mutatta az utat ahol a VIP vendégek bemehettek. Nos, azt hiszem igazán jól jártam ezzel, mert időt tudtam spórolni.

A klub belsőjét ellepte a füst, a dohány és az alkohol illata. A helységek főleg vörös világítást kaptak s szinte minden a fekete és piros szín árnyalatából állt. A fiatalok rázták magukat a dübörgő zenére ki-ki részegen, józanon vagy spiccesen. Arcomra egy fintor ült s egyből rendeztem arcvonásaim. Rühelltem az ilyen helyeket még szerencse, hogy Taemint nem hoztam. Viszont más célom volt. Felkértem, táncolni Saekyungot majd meghívtam egy-két italra. Igen, egy-kettőre természetesen, ha már itt voltam meg kellett tudnom, hogy néz ki a srác és úgy volt a legkönnyebb kideríteni mindent, ha részeg. Egy-két órámba beletelt mire sikeresen leadta a kellő információt és kiütötte magát. Remek – csaptam össze a tenyerem képzeletben – akkor most jött a legjobb része a dolgoknak a keresés. Ahogy kivettem egy tőlem alacsonyabb, ombre hajjal rendelkező férfit kerestem, akinek kiskutya szemei voltak és látszólag velünk egy idős.

Nos, „harcra” fel….

1.fejezet

Jonghyun POV

Este tíz körül nem láttam tovább értelmét, hogy otthon üljek. Bár a nap lement, kint még mindig lehetett érezni a nyári hőséget. A ablakokon redőnnyel rekesztettem ki a nappali forróságot éjjelre azonban mindig felhúztam mielőtt elmentem a szokásos prédavadászatomra. Szemfogaim már megnyúltak, s szemem színe is átváltott élénkvörösre. Torkomat marta a szomjúság érzése s körmeim is megnyúltak. Egy időzített bomba lettem, melynek nem állhatott útjába semmi és senki. Felvettem egy fekete pólót - egész nap egy szál melegítő alsóban múlattam az időt- és átvettem a nadrágomat. Az ajtó melletti kis tálból felkaptam a kulcsom, és már indultam is az éjszakába.

Amint kiléptem a lépcsőházból megcsapta az orrom a párás meleg. Míg így éjjel sem ment lejjebb a hőmérséklet. Céltalanul kezdtem el szelni az utcákat s megmartam, aki az utamba került. Minden éjjel ez ment, bár az utóbbi időben óvatosabbnak kellett lennem. Néhány újonc elvétett pár hibát, s az emberek oly sok év után ismét rájöttek, hogy létezünk. Vámpírvadászokat kezdtek el ellenünk kiképezni, melyek eléggé megritkítottak minket így stratégiát kellett váltanunk, hogy megvédjük magunkat, bár még így is komoly veszteségei voltak a fajnak. Jómagam a saját négyszáz évemmel elég szép példánynak számítottam, bár nem mondhatnám, hogy ez az időszak gondtalanul telt.... Kényszerítettem magam, hogy elinduljak, és ne csak a kapuban ácsorogjak a gondolataim forgatagában. A szomjúság percről percre nagyobb lett, így muszáj volt mihamarabb valakit találnom. Tudtam, ha tovább halogatom csak rosszabb lesz, míg végül elhomályosítja az elmém és csak a lüktető vörös életre tudok majd gondolni. Elindultam hát az éjszakában, és szüntelenül a lehetőségek tárházát lapozgattam – a sikátorok elég sötétek, de előfordulhat, hogy konkurenciába botlok, a szórakozó helyek elég kézenfekvőek, feltéve, ha el tudom csalni az egyik gyanútlan lányt. Márpedig miért ne tudnám... Egy kis szex reményében a legtöbb bármire képes, ezért is járnak ilyen helyekre. Néha már szántam őket, annyira könnyű prédák voltak. Elmosolyodtam a gondolatra, majd az egyik szórakozóhely felé vettem az irányt.

A Barlang nem volt messze az otthonomtól, viszont mindig elég tetszetős volt a felhozatal. Bár a név nem igazán passzolt hozzá, de nem is azért jártam oda, hogy szórakozzak. A bejárat előtt már egy egész szép sor gyűlt össze, én pedig beálltam az emberek közé. Egyetlen hiba volt az egész vámpír létben, mégpedig az, hogy mindenemmel vonzottam az embereket. Az illatommal, a bőrömmel, a tekintetemmel. Néha már túlságosan kiríttam a társadalomból. Az ajtóba érve, a biztonsági őrök betessékeltek, hogy haladjon a sor. Egy pillanat elég volt, hogy felmérjem a felhozatalt. Illatok kavalkádja váltotta egymást a levegőben s a torkomban lévő fájdalom felerősödött. Szinte már sóvárogtam egyetlen kortyért, de muszáj volt féken tartani magam. Nem akartam én is hamuként végezni, mint a többiek, márpedig több mint valószínű, hogy most is vannak itt Vadászok. Erőt vettem magamon, és elővettem a legemberibb mozgásom majd a bárpulthoz mentem. A pult mögött álló szőke csaj rám kacsintott majd megkérdezte mit kérek. Na tessék, kezdődik...- gondoltam, majd kértem egy whiskyt jéggel. Amint megkaptam az italom oldalra fordultam a széken és a parkettet kezdtem el figyelni. Úgy éreztem magam, mint egy ember a svédasztal mellett. A levegőt belengte a feromon felhő én pedig elindultam a kéjesen vonagló hölgyek tömegébe. Ideje volt valami normálist is inni, ami hat is a szomjúságomra.

Nem kellett hozzá sok idő, ki is szemeltem magamnak egy alul öltözött barnát még hozzá nem is kellett sokáig győzködnöm. Úgy fél óra táncnak nevezett kéjelgés után el is tűntünk a Barlangból. A lány gyanútlanul követett, meg sem kérdezte miért vezetem egy sötét sikátor felé. Eszem ágában sem volt felvinni magamhoz. Ha másnap rájön az öt perc és megkeres, halálra lennék ítélve. A falnak dőlt én pedig két kezem megtámasztottam a feje mellett. Úgy álltunk ott, mint ragadozó és a gyanútlan prédája. Elővettem a legszexibb nézésem, a kis csaj pedig fülig elvörösödött. Lassan közelítettem az ajka felé, majd vadul megcsókoltam. Nyelvemmel végig simítottam az alsó ajkát válaszul pedig a pólómat megragadva közelebb húzott magához. Nyelvemet átlöktem a szájába és hallottam, hogy a mozdulatomra felgyorsul a szívverése. Kisvártatva elszakadtam az ajkától s áttértem a nyakára. Apró csókokkal kezdtem el beborítani s nyelvemet végig futtattam az ütő erén. Nem bírtam tovább vissza fogni magam, s agyaraim bele mélyesztettem a lány puha bőrébe. Felnyögött, de nem szólt semmi, csak szaporábban kezdte venni a levegőt s bele túrt a hajamba, hogy még véletlenül se hagyjam abba. Nem is áll szándékomban baby – gondoltam, s átadtam magam az élvezetnek. Hagytam, hogy a lány vére csillapítsa a torkomban tomboló szomjat s nem törődtem semmi mással. Ereimet átjárta az energia s újult erővel tértem vissza ismét az élők közé.