3. fejezet

Jonghyun Pov

Valamiért egész nap alig tudtam aludni. Volt valami nyomasztó a levegőben, de nem tudtam mi az. Az ember első gondolata az lett volna, hogy a bűntudat miatt van, de sajnos egy ideje már nem szenvedtem ebben a betegségben. A redőnyök egész nap le voltak húzva, de mégis olyan érzésem volt, mintha a napfény egyenesen rám irányulna. Eljátszottam a gondolattal milyen lehet napfényben járni és magamba szívni a melegét. Elmosolyodtam a gondolatra, majd gyorsan ki is űztem a fejemből. Nagyot sóhajtva kikeltem az ágyból és a hűtőhöz mentem, hogy megnézzem, miből készíthetnék ételt. Ilyenkor szokott az összes ember meglepődni, hogy a vámpírok mióta esznek emberi kaját. Attól, hogy nem megyünk ki a napfényre az internetről még tudunk rendelni. Undorral az arcomon vizslattam továbbra is a hűtő tartalmát és abban reménykedtem tudat alatt, hogy ha nézem még 2 percig, akkor valami csoda folytán lesz benne valami ehető. Tévedtem.

Becsuktam a hűtő ajtót, és levágódtam a kanapéra majd bekapcsoltam a plazma tévét és unottan keresgélni kezdtem a csatornák közt. Eszembe jutott a múltkori lány, és a vérének íze. Teli volt bujasággal és szinte hívogatott testének melege. Lehunytam a szemem és ismét átadtam magam a pillanatnak. Újra ott voltam abban a sikátorban, vele és a vérével. Szinte már olyan erősen rohamoztak meg az emlékek, hogy ismét rám tört az az égető érzés. Mintha egy tüzes vasvillával kaparnák a torkod. Szemfogam megnyúlt a számban és szemem ismét átváltott vörösre. Erőnek erejével kényszerítettem magam, hogy lenyugodjak, hiszen még csak alig múlt délután 3. Ki kellett bírnom még valahogy.

Mikor végre eljött az este, ismét útnak eredtem. Fogalmam sem volt, ezúttal hova megyek - ahogy tegnap sem- csak hajtott a vérem. Első gondolatom az volt, hogy megint elmegyek a Barlangba, és nem is tettem másképp. Az őrök már ismertek, és a bent tomboló megvadult fiatalság szaga sem volt idegen. Egy valami azonban nem stimmelt. Egyetlen illat nem illett a képbe. Más volt, mint a többi és épp ezért izgató is. A gond csak az volt, hogy képtelen voltam kiszűrni az embertömegből kié lehet. Annyit tudtam, hogy úgy hasított bele a levegőbe, mint kés a vajba, és abban a pillanatban csak őt akartam. El is döntöttem magamban, hogy megkeresem. Átkutattam érte az egész klubbot, az összes lányt végignéztem, folyamatosan azt az egy illatot keresve, de sehogy sem találtam. Csak annyit tudtam, hogy még mindig a Barlangban van. Nem sokkal később észrevettem, hogy a múltkori lány ismét itt van és összefutott a számban a nyál. Elindultam felé, de nagyjából a harmadik lépés után észrevettem, hogy nincs egyedül. Ezúttal egy barna hajú sráccal volt, aki azzal a fajra jellemző mosollyal beszélt a lánnyal, hogy az ember késztetést érez, hogy behúzzon neki egyet. Tipikus bájgúnár. Egy piperkőc... A gondolatmenetem közepén aztán beugrott valami. Nem is beugrott, hanem már-már pofán vágott – az illat, amit éreztem, pontosan abból az irányból jött, és nem a lány parfümje, vagy vérének illata volt.

Néhány lépéssel közelebb merészkedtem hozzájuk. A fiú nagyon keresett valakit, vagy valamit, ám a lányt már annál is jobban unta. A kis csaj végül felállt és eltűnt valahol a tömegben. A srác ekkor csalódott ábrázattal elindult a kijárat felé én pedig utána. Úgy voltam vele, hogy egyszer kivételt tehetek egy kiadós és finom vacsora érdekében. Egy puccos sportkocsi felé tartott, s megállt a csomagtartó előtt. Már elindultam felé mikor megcsapta az orromat a vámpírméreg tömény és orrfacsaró szaga. Ereimben megfagyott a vér, és mivel nem voltam felkészülve a harcra, úgy döntöttem, hogy akármilyen csábító is a vérének illata, inkább menekülőre fogom. Mikor azonban hátrálni kezdtem, bele rúgtam egy üres sörös üvegbe, amely olyan hangos csörömpöléssel törte meg a köztünk lévő néma csöndet, hogy csak az nem veszi észre, aki nem akarja. A fiú hirtelen a hang irányába fordította a fejét, és egyenesen rám nézett. Szemeit összehúzta, és vadász tekintettel kezdett el vizslatni. Mégis honnan a francból tudja, mi vagyok? - gondoltam. Aztán egy pillanat alatt összeállt a kép. A múltkori lány – elfelejtettem kitörölni az emlékeit. Én barom! Reflex szerűen futásnak eredtem és első gondolatom az volt, hogy egyenesen haza megyek, de ha így teszek azzal elvezetem magamhoz. Hallottam magam mögött az ütemes léptek zaját, amik egyre közelebbről hallatszottak. Gyorsabban kezdtem el rohanni, annyira, hogy már a tüdőm is lángolt. De nem állhattam meg, hogy megnézzem követ-e, mert akkor elkap. Hirtelen egy durranást hallottam, és éles fájdalom hasított a hátamba, de nem adtam fel. Futottam, ahogy a lábam bírta. Majd még egy durranás, ez úttal a vállamba. A lépteim egyre nehezebbek lettek, és kezdtem homályosan látni, de a túlélési ösztönöm minden fájdalmamnál erősebb volt. Egyetlen dolog járt a fejemben mégpedig az, hogy nem akarom úgy végezni mint a többi szerencsétlen flótás: kikötözve a napon. A következő pillanatban mégis elsötétült előttem minden.

Egy raktárszerű helyen tértem magamhoz, egy székhez kötözve mely bele volt csavarozva a földbe. Nem sokra emlékeztem abból, ami történt, de a legnagyobb kérdésem az volt, hogy lehet, hogy még életben vagyok? Felmértem a környezetem, de a falra szerelt polcrendszeren kívül, amin különféle eszközök voltak amivel szóra bírhatnak, nem találtam semmi különösebbet. Minden világosságot egyetlen régi pislákoló lámpa adott. Megpróbáltam kiszabadítani a kezem, hogy elszökhessek, de az acél láncszemek nem akarták megadni magukat. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Amellett, hogy nem sikerült ennem és le voltam gyengülve még el is kapott egy ilyen sárvérű vadász. Ha nem lennék lekötözve, el is menekülhettem volna, mivel értek a zárakhoz. A lehetőségek kimeríthetetlen tárházát lapozgattam magamban, de mindig mindegyiknél ott volt az a „ha”. Akárki is hozott ide, nagyon jól tudta mit csinál, és esélyt sem adott a hibának.

Nem sokkal később azonban ismét megéreztem azt az illatot és egyre erősödött. Azt már tudtam, kié, már csak arra kellett rájönnöm, hogyan kaphatnám meg. A szomjúság ismét rám tört, és ahogy ki nyílt az ajtó, el is emésztett. Nem gondoltam volna, hogy egy srác ilyen reakciót válthat ki belőlem, de őt akartam. A vérét, a testét, a lelkét, mindenét.... Furcsa módon, mintha tudta volna mi bajom, és egy vérrel teli pohár volt a kezében melybe egy szívószál volt állítva. Meg akart itatni, de elfordítottam a fejem.

-          Ezért hoztál ide? Hogy házi kedvencet csinálj belőlem? - össze kellett szedni minden erőmet, hogy meg tudjak szólalni, de még így is csak suttogni tudtam. Nem válaszolt, csak letette az egyetlen asztalra a poharat. És hosszú csönd következett, mintha a mondandóját fontolgatná.