13. fejezet

Jonghyun POV

Fogalmam sincs miért, de Key vérének íze megváltoztatta a nézőpontom. Nem tudom minek volt betudható, de furcsa módon elő került egy teljesen más, addig ismeretlen énem – nekem legalábbis ismeretlen volt az érzés. Más volt a vére, mint azoknak az embereknek, akikből addig ittam, de jó értelemben más. Az, amit viszont beindított bennem, inkább egy vadállatra hasonlított, bár részben az is voltam. Nem tudtam megmagyarázni miért, de valamiért, ha arra gondoltam, hogy más valaki bántja, vagy akár csak hozzá ér elöntött a düh. Egyszerűen csak arra tudtam koncentrálni, miként védjem meg. Ugyanakkor rettegtem, hogy az újonnan felfedezett kis titkom kitudódik. Amint befejeztem az ivást, nyelvemmel megnyaltam a seb helyét, elállítva ezzel a vérzést és elősegítve vele a gyógyulást. Nem akartam megölni, meg sem fordult a fejemben. Egyszerűen csak elöntötte az agyam a szomjúság. Mikor végeztem a teendőmmel lefeküdtem mellé az ágyra s közben gondosan ügyeltem rá, hogy ne nézzek a szemébe. Sejtelmem sem volt, mi játszódhat le benne, de valahogy nem is akartam tudni. Úgy éreztem magam, mint egy túlkoros jóllakott napközis. Minden erőm elszállt és csak emészteni akartam. Lehunytam a szemem és pihenés reményében visszaidéztem, ahogy a vére lefolyik a torkomon, de csak újra szomjas lettem tőle. Áldozatom viszont egy percet sem adott – felpattant és a fürdőszobába sietett majd a nyakán lévő két apró pontot kezdte el törölgetni alkoholba mártott vattával majd sebtapasszal gondosan leragasztotta a sebet. Megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, hogy hátulról átöleljem és megpusziljam, mire olyan képet vágott, mint akit arcul csaptak és nem érti miért kapta.

-   Köszönöm. - mondtam, mire elvörösödött és lehajtotta a fejét. Abban reménykedett, hogy nem veszem észre a reakcióját és én nem is akartam az ellenkezőjét bizonyítani. Kezdtem megszokni a törhetetlen makacsságát. Az a nap volt az első, mikor a vérivásos incidenst leszámítva nem is veszekedtünk, ezért furcsa volt a pillanatnyilag beállt fegyverszünet.

***

Másnap reggel arra ébredtem, hogy egy kéz matat a csuklómnál majd egy kattanást hallottam, de nem tulajdonítottam neki különösebben semmit – azt hittem, csak álmodom és át is fordultam a másik oldalamra, bár akárhogy próbáltam, nem tudtam vissza aludni. Tovább tettem, hogy alszom egészen addig, míg meg nem szűnt a szobában a motoszkálás. Fogalmam sincs ki lehetett, de semmi kedvem nem volt kora reggel veszekedni. Key felé fordultam és csak ekkor lett némi hiányérzetem. A lánc, ami a bilincset összekötötte nem csörgött. Felemeltem a csuklómat, ekkor vettem észre, hogy az „iker-karperecem” rám eső fele eltűnt a csuklómról. Nem tudtam, hova rakjam az érzést, de valamiért nem örültem neki. Elkezdtem lökdösni Key-t, de szokásához híven most sem volt hajlandó felébredni, csak meg próbált leállítani a tevékenységemben. Nem volt annyi türelmem a hülyeségeihez, mint előző éjjel, ezért mikor megelégeltem a narkolepsziáját, egy hatalmas lökéssel leküldtem az ágyról a földre.

-          Lehet, hogy túl nagyot löktem? - tettem fel a kérdést magamnak, mert elég nagyot koppant valamije. Valószínűleg a feje. Azt hittem, annyira beverte, hogy elájult, mert kínos csönd telepedett a szobára, és kezdtem komolyan megijedni, ami nálam nagy szó. Igyekeztem felkészülni a vadállat érkezésére, de helyette csak a vérfagyasztó morgást hallottam, mikor pedig ülő helyzetbe tornázta magát az komplett sasfészekkel találtam szembe magam mely alól álmatag szemek próbáltak meggyilkolni. Még mindig várva a támadást, meredten álltam a tekintetét az ágyon ülve.

-    Én a helyedben menekülnék. - mondta rekedt, álmos hangon. Nem értettem miért, de csak ennyi kellett, hogy beinduljon a fantáziám, de gyorsan más felé is tereltem a gondolataim és a témát is.

-         A fiacskád levette a bilincset. Ezt akartam veled közölni, de mivel Narkolepsziás vagy, drasztikusabb módszerhez kellett folyamodnom. - elég lassan jutottak el a szavak az agyáig, de kisvártatva felemelte a kezét, hogy megbizonyosodjon róla, igazat mondok.

-       Mikor?- kérdezte elkerekedett szemekkel. Azt hiszem, a reggeli kávé rituálét átugorhatjuk. Ha még koffein is társulna félő, hogy túlpörög és megint olyan lesz, mint egy háklis anyuka.

-          Nem tudom, egy fél órája.

-          És mi az a narkolepszia? - így legyen ötösöm a lottón, hogy felteszi ezt a kérdést.

-       Álomkór. Bárhol, és bármikor elalszik az illető. - feleltem olyan nyugodtan, amennyire csak tudtam. Az a sasfészek a fején épp eléggé röhejes volt, nem akartam tovább rontani Hamupipőke helyzetét.

-         Tudtommal nincs semmilyen alvászavarom. - felállt, és a fürdőszobába ment, ahol elüvöltötte magát. - Jézusom! - utána mentem, bár teljesen feleslegesen, mert tudtam mi baja.

-         Az még nem vagyok, de köszi a jelzőt. - vigyorogtam rá, az ajtóban állva.

A következő pillanatban azt vettem észre, hogy lökött rajtam egyet hátra, és bevágta maga mögött az ajtót. Vagy egy órát tollászkodott bent, mire méltóztatott kijönni, de még ekkor sem szólt hozzám, csak kiviharzott a szobából, én pedig követtem, mint valami idomított pincsi kutya. Megfordult a fejemben, hogy bevett valamit, míg én aludtam, mert szokatlanul túl volt pörögve. Nem az a nyugodt anyuka volt, aki lenni szokott, sokkal inkább egy házi sárkányra emlékeztetett. Csapatokra osztotta a bandát a küldetésben és fogalmam sincs miért, de a vámpírvadászokhoz akart küldeni, mire én kijelentettem, hogy eszem ágában sincs vadászokkal üzletelni. Ismételten rákészültem, hogy megint leszedi a fejemet, de megint nem történt semmi drasztikus, csak annyit mondott, hogy rendben, akkor Layel megyek a vámpírokhoz tudakolózni. A gond csak az volt az egészben, hogy fogalmam sem volt melyik vérszopót fogom kifogni, mert hiába a fajtársaim, nem voltam túlzottan jóban velük. Pláne, hogy olykor előszeretettel pofátlankodtam mások területére és tiszta vérűség ide vagy oda, azért nálunk is vannak szabályok. A csoport felosztás után mindenki a szobájába ment össze pakolni és felkészülni a feladatra. Nem értettem miért, de iszonyatosan nyugtalanított a dolog, hogy Key úgymond felügyelet nélkül lesz. Valamiért rögtön rossz dolgok ugrottak be, ahányszor csak eszembe jutott, hogy másik csapatban van, bár tudtam, hogy a vadászok nem fogják bántani. Miután végzett a pakolással és egy egész fegyver arzenált is magához vett a biztonság kedvéért, Key az ajtó felé indult. Fogalmam sincs miért, de egész idő alatt nem néztem rá, mert tudtam, hogy a legkisebb dolgokon is összekapunk, és semmi kedvem nem volt veszekedni.

-         Azért vigyázz magadra. - csúszott ki a számon, mikor elnyomta a kilincset és már épp távozott volna.

-      Mi van veled? Beteg vagy? - úgy nézett rám, mintha épp össze akarnék esni és vonakodna adni a véréből. Pedig semmi ilyen nem állt szándékomban. Abban a pillanatban el sem akartam hinni, hogy hangosan is kimondtam.

-         Tudtommal nem. Miért? - megpróbáltam végső esetben eljátszani a hülyét, hátha az kihúz a szarból.

-     Tegnap miután ittál, megköszönted, a véremet és megpusziltál, most pedig azt mondod, hogy vigyázzak magamra. Elkaptál valami vírust, vagy mi? - éreztem rajta, hogy zavarban van, de nem akarta kimutatni, inkább igyekezett piszkálódással elfedni.

-       Bele gondoltál, hogyha én beteg vagyok, akkor te is. - erre nem tudott mit mondani, vagyis inkább szerintem csak nem akart bele gondolni. - Mindegy, mindenesetre vigyázz magadra. Elvégre, ha neked bajod esik, akkor kiből fogok inni? A fiacskádból? - a végére elmosolyodtam, mert tudtam, hogy ez érzékeny pont nála. Ha a tekintettel gyilkolni lehetne, szerintem Key már legalább hatszor megnyúzott volna, kétszer kibelez és négyszer elvágja a torkom, míg alszom. Ám ennek ellenére mégsem bántott, úgyhogy ezt jó ómennek tudtam be.

-        Még mindig úgy vagyok vele, hogy ha egy ujjal is Taeminhez érsz, kiraklak a napra. Remélem világos voltam. - nem várta meg mit mondok, csak kiviharzott a szobából.

Az ereimben pedig szétáradt valamifajta különös üresség. Mint mikor az embert bezárják egy szobába és csak korlátozott mennyiségű levegője van. Mégis megpróbáltam kirekeszteni az érzést és felkapva a motyómat és kiléptem az ajtón. Lay a nappaliban várt. Nem kérdezett semmi én pedig nem akartam erőltetni a társalgást. Minden erőmmel azon imádkoztam, hogy ne valami konkurens személyt kelljen kifaggatnom, mert akkor nekem lőttek, és karóval a szívemben végzem.

12. fejezet

Key POV

Életemben először tizenkét évesen koromban voltam vámpírvadászaton, amikor édesapámat kísértem el egyik küldetésére. Úgy gondolta, hogy már felkészült voltam erre a szerepre és már beavathatott a rejtélyekbe. Azt hiszem akkor hibázott a legnagyobbat. Vicces volt, hogy kicsiként a birtok gyerekei összegyűltek mindig és eljátszották a nagy hőst az ellenséges faj ellen, köztük én is és akkor pedig megtorpantam.

Apám küzdött a vérszívó ellen miközben én elbújtam egy pajzs mögött, mert figyelnem kellett minden egyes mozdulatot, s azt le kellett jegyzetelnem – beletartozott apám nevelési módszerébe. Arra ő sem gondolt, hogy felfigyelhet rám a vámpír és rám is támadhat. Azt hiszem, azóta félek a munkámtól s ez sokáig üldözött. Mai napig rettegtem attól, hogy egy vámpír még egyszer megharap.

Nem értettem magam. Féltem, rettegtem az egésztől és most mégis itt feküdtem alatta s hagytam neki, hogy annyit igyon amennyit akart. Mikor elégnek gondoltam lassan eltoltam magamtól azért nem akartam elájulni. Őszintén? Kellemeset csalódtam Jonghyunban mivel nem volt erőszakos és szerintem oda is figyelt valamilyen szinten rám. Kicsit még pihegtem majd üllő helyzetbe tornáztam magunkat azért nem ártana, ha bekötném a nyakam, mert nem akartam, hogy bármelyik pillanatban megint rám cuppanjon.

-    Na, jó most szépen elmegyünk a fürdőszobába, hogy lefedjem a harapás nyomokat – mondtam miközben felálltam. Mivel még össze voltunk láncolva neki is jönnie kellett. Meglepetésemre nem volt semmilyen beszólása sem. Nem értettem. Talán a vér hiány miatt volt olyan amilyen, vagy valami más állt a dologban?

A fürdőbe érve megkerestük az elsősegély dobozt és a sebtapaszból levágtam egy darabkát, ami nekem kellett. Nagyban ápoltam a fog nyomokat, s amikor végeztem két erős kart éreztem a derekam körül. Enyhén állt meg bennem az ütő. Most ez mi volt? Nem értettem, mi ütött belé. Annyira furcsa volt az egész szituáció mégis valamiért most jól esett a közelsége, megnyugtatott. Most éreztem azt először, hogy nem akartam ellökni, beszólni neki, nem féltem tőle. Mert igen féltem tőle, mert vámpír volt, akit irtanom kellett volna a munkám miatt, amikor hibázott. Mégse tettem meg, itt voltunk most egymás karjaiban.

-         Jonghyun – szólítottam meg mikor már elég régóta álltunk így.

-     Köszönöm – mondta majd megpuszilt. Szerintem, ha eddig nem volt döbbent arcom, akkor most összehoztam.

-         Izé.. nincs mit – nem értettem miért volt, mi ütött belénk, de jól esett. 

Másnap reggeli után összehívtam a kis csipet-csapatot egy megbeszélésre miután Taemin a kezembe nyomta az anyagot. Elég furán nézett rám – gondoltam a sebtapasz miatt – de nem kérdezett semmit csak mosolygott. Néha jó lett volna, ha tudtam volna turkálni a fejében és nem csak ő a miénkben. Miután mindenki elfoglalta a helyét a nappaliban és kiosztottam a fénymásolt lapokat, amin szerepeltek a feladatok, nevek, lakcímek és, hogy melyik fajba tartozott hagytam időt az átolvasásukra.

-    Addig értem, hogy van 100 személyünk és őket fel kell keresnünk, de ezt rövid időn belül, hogy visszük végbe? – kérdezte Lay miután végig futotta a lapokat. Erre nem igazán gondoltam.

-       Mi lenne, ha kétfős csoportokra rendeződnénk. Ahogy látom több a vámpír, így a vadászos csoport hamarabb végezz és be tud segíteni a másik csoportnak. – nyögtem ki végül. Nem volt könnyű vezetőnek lenni. Yixing és Taemin beleegyeztek ebbe a variációba csak az egyetlen vámpírunkon láttam vonakodást.

-  Én biztos, hogy nem megyek vadászokkal teli helyre. Főleg nem nappal – jelentette ki mire felsóhajtottam. Tévedtem, nem változott semmi.

-   Ha Omma és én egy csapatban lennék, és a vadászokat faggatnánk, míg te Layel elmennétek a vámpírokhoz az neked jó lenne? – tette fel a száz pontos kérdést Tae. Díjaztam, hogy itt volt velünk és, ha már én nem bírtam idegekkel tartotta a frontot.

-       Tökéletes – vigyorgott Jonghyun. Ettől a személytől még kockásra fogom magam marni.

-      Szerintem akkor ezt megbeszéltük – zártam le a témát. – Gyere Taemin nézzük, át kivel kezdjük és, hogy milyen kérdéseket teszünk fel neki – mosolyogtam az említettre majd félre vonultunk a szobájába.

Mire sorrendbe raktuk a negyven vadászt eljött karácsony – na, nem ám csak hosszú időbe telt. Csoportosítottuk őket kor, képzettség és tapasztalatok szerint mivel kaptunk róluk néhány információt, ami megkönnyítette a dolgunkat. Mivel tudtuk, hogy az adott illető milyen lehet könnyebb volt nekem s kitalálni, hogy kezeljem. Szerettem az embereket pszichésen megvezetni és ezt kihallgatós dolgoknál alkalmaztam is.

-   Mit szólnál, ha nála kezdenénk? – adta kezembe az aktát csapattársam. Hmm.. Choi Minho, tökéletes.

11. fejezet

Jonghyun POV

Mire kiötölhettem volna valami csípős választ, Hamupipőke már aludt is. Szerintem olyan lehetett neki a vásárlás, mint a testépítőknek a testedzés. Csak ő ruhákat gyűjtött, nem pedig izmokat pakolt magára, ami lássuk be, néhány tekintetben előnyömre vált. Soha nem aludtam még éjjel, de most mégis megpróbálkoztam vele, hacsak nem akartam halálra unni magam. Végtére is ide voltam bilincselve egy Shopping Királyfihoz, akit lefárasztott a vásárlás, én meg csak szomjas lettem tőle. Unalmasan fordultam át a másik oldalamra, aztán vissza a hátamra, majd Key felé fordultam. Próbáltam kitalálni mivel üssem el az időt, de semmi épkézláb ötlet nem jutott eszembe. Épp testhelyzetet váltottam volna, de mikor megemeltem a vállam, hogy forduljak, egy hang megállított benne.

Ha még egyszer megfordulsz, vagy csak megmoccansz, esküszöm, hogy reggelre függönyként végzed. - morgott bele Key a párnájába.

-        Azt hittem, hogy már alszol. - válaszoltam elképedve. A végén kiderül, hogy benne is van vámpír vér.

-        Aludnék, ha hagynál, de minden ötödik percben megfordulsz. Tudom, mert számoltam.

-       Nos Sherlock, akkor talán arra is rájöttél, hogy éjszakai lény vagyok akinek ráadásul még vérhiánya is van. Szóval szerintem inkább fordulj az oldaladra, és adj hálát az égnek, hogy nem csapollak meg.

-     Ha megtennéd, legalább halálod után lenne egy tetszetős vámpírfog medálom. - az oldalára fordult, amiből azt szűrtem le, hogy ő a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet, én pedig mire válaszolhattam volna, már szuszogott is.

Én viszont továbbra sem bírtam aludni, sőt, minél jobban igyekeztem elterelni a gondolataimat a szomjúságról, annál erősebben égette a torkom. Fogalmam sincs, honnan szedtél ezt az ócska sztorit, hogy állati véren lehet élni egy vámpírnak, de ez baromira nem az Alkonyat és én baromira nem vagyok Edward. Ezt már csak az is bizonyítja, hogy én helyesebb vagyok annál a Csillám-Majomnál. Na, azt a pasit tökéletesen lehetne függönynek használni, ha már Key annyira függönyt akar. Ráadásul még csillog is. Hamupipőkém minden álma lenne egy ilyen. A gond csak az volt, hogy ahogy ezen kezdtem el gondolkozni, csak még erősebb lett a vágy, hogy belemélyesszem a fogam a nyakába. Éreztem az illatát, hallottam a légzését és a szívverésének ütemes dobbanásait. Elképzeltem, ahogy szíve a számba pumpálja a vért, s az megváltóan lecsurog a torkomon, megszabadítva így a fájdalom béklyójától. Inni akartam belőle, tudni milyen íze van. Végtére is a megállapodásunkban is az állt, hogy ihatok belőle, ha úgy hozza a szükség, de Key nem volt hajlandó betartani a szerződés rá eső részét, én pedig nem élhettem hónapokon át állati véren. Szemfogam megnyúlt, szemem pedig vörösen kezdett izzani. Érzékeim kiélesedtek – olyan lettem akár egy ragadozó. Vérre volt szükségem és képtelen voltam tovább elfojtani. Megfordultam és elkezdtem birizgálni az arcát. Mutató ujjam végig húztam a homlokán, a szeme sarkán egészen az álláig, mire nyögött egyet és hátára fordult, de aludt tovább, viszont legalább megmozdult. Reménykedtem benne, hogy nem kell durvább módszerhez folyamodnom, hogy felébredjen, akkor legalább nem áll le kiabálni és osztani az észt. Az csak még jobban rontana a helyzetemen. Oldalba böktem, mire elhagyta az első szó is a száját.

-        Na! -  a szemei továbbra is csukva voltak, de ébredezett, ami jó jel.

-        Ébredj!- bökdöstem tovább a bordája alatt.

-        Minek?- ez már a második szó! Haladás.

-        Mert szomjan veszek. - nem álltam le a tevékenységemmel.

-        Igyál vizet, vagy amit akarsz, de engem hagyj aludni.

-        Nem tudom, hogy te a vámpírvadászok melyik könyvéből tanultál, de nekem nem víz kell, hanem vér. - egész jól haladtam, bár érezhetően kezdett bepipulni.

-        Leállnál a bökdöséssel? - förmedt rám, és arrébb lökött az ágyon, viszont nem zavartattam magam az oldala birizgálásával kapcsolatban.

-        Nem, mert erre felkelsz. Mellesleg arról volt szó a megállapodásban, hogy ihatok belőled, és én most vagyok szomjas.

-     Ittál mikor haza jöttünk. - felült, és kidörzsölte az álmot a szeméből. Kezdtem reménykedni, hogy végre beadja a derekát.

-      Persze! Állati vérrel tömsz folyamatosan, mintha az elég lenne. - nem tudom, Key hogy volt vele, de nálam kezdett elszakadni a cérna és a torkomat maró égő érzés is felerősödött.

-     Ha így állsz hozzá legközelebb azt se kapsz!- felerősödött az illata amiből jól tudtam, hogy dühös rajtam viszont ez nem segített.

-        Kezdjek félni? Mert ez édes kevés ahhoz, hogy elmúljon a szomjam.

-     Tán hozzak neked be vért? - sötét volt, de láttam, hogy egyenesen rám néz. A vámpír képességek egyike, hogy baromi jól látok sötétben is. Felültem és felmutattam összebilincselt kezünket.

-       Ha állati vár kéne már rég felálltam volna és húztalak volna magam után a hűtőig. Nekem az ilyenek nem jelentenek gondot.

-     Akkor mégis mit akarsz? Mert, hogy belőlem nem kapsz, arra mérget vehetsz. - ilyen dühösen teljesen olyan volt, mint egy hat hetes kismacska, akinek játék közben húzzák a farkát. Morgott, de nem féltem tőle. Ha harcra kerülne a sor én lennék erőfölényben, bár nem akartam vele harcolni.

-       Pedig nem nagyon van más választásod. - válaszoltam vigyorogva mire előtűnt megnyúlt szemfogam.

-       Ne mutogasd az agyarad, attól h sötét van, nem vagyok vak.

-      Nem tudom miért morogsz folyton, ha szóba kerül, hogy adj a véredből. Ez volt a megállapodásban.

-     Teszek a megállapodásra! Akkor adok, amikor én akarok és nem akkor, amikor Kegyed úgy óhajtja! - egyre hangosabban próbálta bizonygatni az igazát, én viszont ezzel nem voltam kisegítve.

-      Attól, hogy ordítasz Hamupipőke, én még szomjas vagyok, és nem változtat azon sem, hogy már vagy négyszáz éve vámpír vagyok. Én csak próbáltalak észérvekkel meggyőzni, de nekem jó az erőszakos módszer is. - ha ordít, hát én is ordítani fogok.

-        Ha hozzám mersz nyúlni letépem a karod és feldugom a seggedbe, vili?!

-    Jobb szeretek én felül lenni, de észben tartom - kis hatás szünetet hagytam, mire hallottam, hogy megnyugodva kifújja a levegőt- de nem ma! - vigyorogtam. - Majd legközelebb letépheted a karom, meg amit akarsz, de most nem vagyok vicces kedvemben. Különben is! Elmentem veled vásárolni, ennyi nekem is jár. - kíváncsi voltam a reakciójára.

-        Jó, hogy eljöttél, mivel össze vagyunk kötve, ha nem esett volna le!

-      Ha nem, hát nem, de ez nem változtat azon, hogy megkapom, amit akarok, ha te nem adsz, akkor elveszem a „fiacskádtól” és végig nézed mivel össze vagyunk bilincselve. - felálltam az ágyról és elindultam az ajtó felé, de csak addig jutottam el, hogy felkapcsoljam a villanyt, Key már a hátam mögött volt és olyan tockossal állított meg, hogy megfejeltem az ajtót és helyből meg is szédültem a lendületes ütéstől. Adtam magamnak fél percet, míg meg tudok állni anélkül, hogy az ajtóból ne kettő lenne, majd megfordultam. Key úgy nézett rám, mint a véres késre.

-        Taemint békén hagyod, vagy beléd eresztek egy tárat a Black Rose-ból.

-        Akkor viszont nem marad más választásod.

-   Ó, dehogynem. - fogalmam sincs honnan de előkotorta a fegyvert, viszont tudtam, hogy nincs megtöltve. Ismertem annyira, hogy tudjam, ez nála olyan mintha egy pórázzal akarna egy kiskutyát idomítani.

-      Nincs is megtöltve. - vágtam hozzá rekedt hangon, mire arcából kifutott az összes vér. A nyakára tévedt a tekintetem és lassan közelíteni kezdtem felé ő pedig hátrált egészen az ágyig. Mikor nem tudott tovább menekülni elvesztette az egyensúlyát és leült, de a tekintetét továbbra is rajtam tartotta. Olyan szemekkel nézett rám, mint egy nyuszi, akinek nincs hova bújnia a farkas elől. Megsajnáltam, de nem volt más választásom, saját magának intézte a sorsát. Hátra döntöttem az ágyon s fölé tornyosulva egyenesen a szemébe néztem. Nyelt egy óriásit a félelemtől és ahogy lefogtam a csuklóját éreztem, hogy remeg. A szívverése felgyorsult és az illata is felerősödött, de bele keveredett a félelem szaga is. Lehajoltam, és megnyaltam a vénáját a nyakán mire megborzongott.

-        Sajnálom. Ígérem óvatos leszek. - suttogtam a fülébe. Több nem is tellett tőlem, a fájdalom elvette az eszem és bele mélyesztettem fogaim a nyakába, átszúrva a finom bőrt. Óriási kortyokban vettem magamhoz a karmazsin vörös életet.