12. fejezet

Key POV

Életemben először tizenkét évesen koromban voltam vámpírvadászaton, amikor édesapámat kísértem el egyik küldetésére. Úgy gondolta, hogy már felkészült voltam erre a szerepre és már beavathatott a rejtélyekbe. Azt hiszem akkor hibázott a legnagyobbat. Vicces volt, hogy kicsiként a birtok gyerekei összegyűltek mindig és eljátszották a nagy hőst az ellenséges faj ellen, köztük én is és akkor pedig megtorpantam.

Apám küzdött a vérszívó ellen miközben én elbújtam egy pajzs mögött, mert figyelnem kellett minden egyes mozdulatot, s azt le kellett jegyzetelnem – beletartozott apám nevelési módszerébe. Arra ő sem gondolt, hogy felfigyelhet rám a vámpír és rám is támadhat. Azt hiszem, azóta félek a munkámtól s ez sokáig üldözött. Mai napig rettegtem attól, hogy egy vámpír még egyszer megharap.

Nem értettem magam. Féltem, rettegtem az egésztől és most mégis itt feküdtem alatta s hagytam neki, hogy annyit igyon amennyit akart. Mikor elégnek gondoltam lassan eltoltam magamtól azért nem akartam elájulni. Őszintén? Kellemeset csalódtam Jonghyunban mivel nem volt erőszakos és szerintem oda is figyelt valamilyen szinten rám. Kicsit még pihegtem majd üllő helyzetbe tornáztam magunkat azért nem ártana, ha bekötném a nyakam, mert nem akartam, hogy bármelyik pillanatban megint rám cuppanjon.

-    Na, jó most szépen elmegyünk a fürdőszobába, hogy lefedjem a harapás nyomokat – mondtam miközben felálltam. Mivel még össze voltunk láncolva neki is jönnie kellett. Meglepetésemre nem volt semmilyen beszólása sem. Nem értettem. Talán a vér hiány miatt volt olyan amilyen, vagy valami más állt a dologban?

A fürdőbe érve megkerestük az elsősegély dobozt és a sebtapaszból levágtam egy darabkát, ami nekem kellett. Nagyban ápoltam a fog nyomokat, s amikor végeztem két erős kart éreztem a derekam körül. Enyhén állt meg bennem az ütő. Most ez mi volt? Nem értettem, mi ütött belé. Annyira furcsa volt az egész szituáció mégis valamiért most jól esett a közelsége, megnyugtatott. Most éreztem azt először, hogy nem akartam ellökni, beszólni neki, nem féltem tőle. Mert igen féltem tőle, mert vámpír volt, akit irtanom kellett volna a munkám miatt, amikor hibázott. Mégse tettem meg, itt voltunk most egymás karjaiban.

-         Jonghyun – szólítottam meg mikor már elég régóta álltunk így.

-     Köszönöm – mondta majd megpuszilt. Szerintem, ha eddig nem volt döbbent arcom, akkor most összehoztam.

-         Izé.. nincs mit – nem értettem miért volt, mi ütött belénk, de jól esett. 

Másnap reggeli után összehívtam a kis csipet-csapatot egy megbeszélésre miután Taemin a kezembe nyomta az anyagot. Elég furán nézett rám – gondoltam a sebtapasz miatt – de nem kérdezett semmit csak mosolygott. Néha jó lett volna, ha tudtam volna turkálni a fejében és nem csak ő a miénkben. Miután mindenki elfoglalta a helyét a nappaliban és kiosztottam a fénymásolt lapokat, amin szerepeltek a feladatok, nevek, lakcímek és, hogy melyik fajba tartozott hagytam időt az átolvasásukra.

-    Addig értem, hogy van 100 személyünk és őket fel kell keresnünk, de ezt rövid időn belül, hogy visszük végbe? – kérdezte Lay miután végig futotta a lapokat. Erre nem igazán gondoltam.

-       Mi lenne, ha kétfős csoportokra rendeződnénk. Ahogy látom több a vámpír, így a vadászos csoport hamarabb végezz és be tud segíteni a másik csoportnak. – nyögtem ki végül. Nem volt könnyű vezetőnek lenni. Yixing és Taemin beleegyeztek ebbe a variációba csak az egyetlen vámpírunkon láttam vonakodást.

-  Én biztos, hogy nem megyek vadászokkal teli helyre. Főleg nem nappal – jelentette ki mire felsóhajtottam. Tévedtem, nem változott semmi.

-   Ha Omma és én egy csapatban lennék, és a vadászokat faggatnánk, míg te Layel elmennétek a vámpírokhoz az neked jó lenne? – tette fel a száz pontos kérdést Tae. Díjaztam, hogy itt volt velünk és, ha már én nem bírtam idegekkel tartotta a frontot.

-       Tökéletes – vigyorgott Jonghyun. Ettől a személytől még kockásra fogom magam marni.

-      Szerintem akkor ezt megbeszéltük – zártam le a témát. – Gyere Taemin nézzük, át kivel kezdjük és, hogy milyen kérdéseket teszünk fel neki – mosolyogtam az említettre majd félre vonultunk a szobájába.

Mire sorrendbe raktuk a negyven vadászt eljött karácsony – na, nem ám csak hosszú időbe telt. Csoportosítottuk őket kor, képzettség és tapasztalatok szerint mivel kaptunk róluk néhány információt, ami megkönnyítette a dolgunkat. Mivel tudtuk, hogy az adott illető milyen lehet könnyebb volt nekem s kitalálni, hogy kezeljem. Szerettem az embereket pszichésen megvezetni és ezt kihallgatós dolgoknál alkalmaztam is.

-   Mit szólnál, ha nála kezdenénk? – adta kezembe az aktát csapattársam. Hmm.. Choi Minho, tökéletes.