13. fejezet

Jonghyun POV

Fogalmam sincs miért, de Key vérének íze megváltoztatta a nézőpontom. Nem tudom minek volt betudható, de furcsa módon elő került egy teljesen más, addig ismeretlen énem – nekem legalábbis ismeretlen volt az érzés. Más volt a vére, mint azoknak az embereknek, akikből addig ittam, de jó értelemben más. Az, amit viszont beindított bennem, inkább egy vadállatra hasonlított, bár részben az is voltam. Nem tudtam megmagyarázni miért, de valamiért, ha arra gondoltam, hogy más valaki bántja, vagy akár csak hozzá ér elöntött a düh. Egyszerűen csak arra tudtam koncentrálni, miként védjem meg. Ugyanakkor rettegtem, hogy az újonnan felfedezett kis titkom kitudódik. Amint befejeztem az ivást, nyelvemmel megnyaltam a seb helyét, elállítva ezzel a vérzést és elősegítve vele a gyógyulást. Nem akartam megölni, meg sem fordult a fejemben. Egyszerűen csak elöntötte az agyam a szomjúság. Mikor végeztem a teendőmmel lefeküdtem mellé az ágyra s közben gondosan ügyeltem rá, hogy ne nézzek a szemébe. Sejtelmem sem volt, mi játszódhat le benne, de valahogy nem is akartam tudni. Úgy éreztem magam, mint egy túlkoros jóllakott napközis. Minden erőm elszállt és csak emészteni akartam. Lehunytam a szemem és pihenés reményében visszaidéztem, ahogy a vére lefolyik a torkomon, de csak újra szomjas lettem tőle. Áldozatom viszont egy percet sem adott – felpattant és a fürdőszobába sietett majd a nyakán lévő két apró pontot kezdte el törölgetni alkoholba mártott vattával majd sebtapasszal gondosan leragasztotta a sebet. Megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, hogy hátulról átöleljem és megpusziljam, mire olyan képet vágott, mint akit arcul csaptak és nem érti miért kapta.

-   Köszönöm. - mondtam, mire elvörösödött és lehajtotta a fejét. Abban reménykedett, hogy nem veszem észre a reakcióját és én nem is akartam az ellenkezőjét bizonyítani. Kezdtem megszokni a törhetetlen makacsságát. Az a nap volt az első, mikor a vérivásos incidenst leszámítva nem is veszekedtünk, ezért furcsa volt a pillanatnyilag beállt fegyverszünet.

***

Másnap reggel arra ébredtem, hogy egy kéz matat a csuklómnál majd egy kattanást hallottam, de nem tulajdonítottam neki különösebben semmit – azt hittem, csak álmodom és át is fordultam a másik oldalamra, bár akárhogy próbáltam, nem tudtam vissza aludni. Tovább tettem, hogy alszom egészen addig, míg meg nem szűnt a szobában a motoszkálás. Fogalmam sincs ki lehetett, de semmi kedvem nem volt kora reggel veszekedni. Key felé fordultam és csak ekkor lett némi hiányérzetem. A lánc, ami a bilincset összekötötte nem csörgött. Felemeltem a csuklómat, ekkor vettem észre, hogy az „iker-karperecem” rám eső fele eltűnt a csuklómról. Nem tudtam, hova rakjam az érzést, de valamiért nem örültem neki. Elkezdtem lökdösni Key-t, de szokásához híven most sem volt hajlandó felébredni, csak meg próbált leállítani a tevékenységemben. Nem volt annyi türelmem a hülyeségeihez, mint előző éjjel, ezért mikor megelégeltem a narkolepsziáját, egy hatalmas lökéssel leküldtem az ágyról a földre.

-          Lehet, hogy túl nagyot löktem? - tettem fel a kérdést magamnak, mert elég nagyot koppant valamije. Valószínűleg a feje. Azt hittem, annyira beverte, hogy elájult, mert kínos csönd telepedett a szobára, és kezdtem komolyan megijedni, ami nálam nagy szó. Igyekeztem felkészülni a vadállat érkezésére, de helyette csak a vérfagyasztó morgást hallottam, mikor pedig ülő helyzetbe tornázta magát az komplett sasfészekkel találtam szembe magam mely alól álmatag szemek próbáltak meggyilkolni. Még mindig várva a támadást, meredten álltam a tekintetét az ágyon ülve.

-    Én a helyedben menekülnék. - mondta rekedt, álmos hangon. Nem értettem miért, de csak ennyi kellett, hogy beinduljon a fantáziám, de gyorsan más felé is tereltem a gondolataim és a témát is.

-         A fiacskád levette a bilincset. Ezt akartam veled közölni, de mivel Narkolepsziás vagy, drasztikusabb módszerhez kellett folyamodnom. - elég lassan jutottak el a szavak az agyáig, de kisvártatva felemelte a kezét, hogy megbizonyosodjon róla, igazat mondok.

-       Mikor?- kérdezte elkerekedett szemekkel. Azt hiszem, a reggeli kávé rituálét átugorhatjuk. Ha még koffein is társulna félő, hogy túlpörög és megint olyan lesz, mint egy háklis anyuka.

-          Nem tudom, egy fél órája.

-          És mi az a narkolepszia? - így legyen ötösöm a lottón, hogy felteszi ezt a kérdést.

-       Álomkór. Bárhol, és bármikor elalszik az illető. - feleltem olyan nyugodtan, amennyire csak tudtam. Az a sasfészek a fején épp eléggé röhejes volt, nem akartam tovább rontani Hamupipőke helyzetét.

-         Tudtommal nincs semmilyen alvászavarom. - felállt, és a fürdőszobába ment, ahol elüvöltötte magát. - Jézusom! - utána mentem, bár teljesen feleslegesen, mert tudtam mi baja.

-         Az még nem vagyok, de köszi a jelzőt. - vigyorogtam rá, az ajtóban állva.

A következő pillanatban azt vettem észre, hogy lökött rajtam egyet hátra, és bevágta maga mögött az ajtót. Vagy egy órát tollászkodott bent, mire méltóztatott kijönni, de még ekkor sem szólt hozzám, csak kiviharzott a szobából, én pedig követtem, mint valami idomított pincsi kutya. Megfordult a fejemben, hogy bevett valamit, míg én aludtam, mert szokatlanul túl volt pörögve. Nem az a nyugodt anyuka volt, aki lenni szokott, sokkal inkább egy házi sárkányra emlékeztetett. Csapatokra osztotta a bandát a küldetésben és fogalmam sincs miért, de a vámpírvadászokhoz akart küldeni, mire én kijelentettem, hogy eszem ágában sincs vadászokkal üzletelni. Ismételten rákészültem, hogy megint leszedi a fejemet, de megint nem történt semmi drasztikus, csak annyit mondott, hogy rendben, akkor Layel megyek a vámpírokhoz tudakolózni. A gond csak az volt az egészben, hogy fogalmam sem volt melyik vérszopót fogom kifogni, mert hiába a fajtársaim, nem voltam túlzottan jóban velük. Pláne, hogy olykor előszeretettel pofátlankodtam mások területére és tiszta vérűség ide vagy oda, azért nálunk is vannak szabályok. A csoport felosztás után mindenki a szobájába ment össze pakolni és felkészülni a feladatra. Nem értettem miért, de iszonyatosan nyugtalanított a dolog, hogy Key úgymond felügyelet nélkül lesz. Valamiért rögtön rossz dolgok ugrottak be, ahányszor csak eszembe jutott, hogy másik csapatban van, bár tudtam, hogy a vadászok nem fogják bántani. Miután végzett a pakolással és egy egész fegyver arzenált is magához vett a biztonság kedvéért, Key az ajtó felé indult. Fogalmam sincs miért, de egész idő alatt nem néztem rá, mert tudtam, hogy a legkisebb dolgokon is összekapunk, és semmi kedvem nem volt veszekedni.

-         Azért vigyázz magadra. - csúszott ki a számon, mikor elnyomta a kilincset és már épp távozott volna.

-      Mi van veled? Beteg vagy? - úgy nézett rám, mintha épp össze akarnék esni és vonakodna adni a véréből. Pedig semmi ilyen nem állt szándékomban. Abban a pillanatban el sem akartam hinni, hogy hangosan is kimondtam.

-         Tudtommal nem. Miért? - megpróbáltam végső esetben eljátszani a hülyét, hátha az kihúz a szarból.

-     Tegnap miután ittál, megköszönted, a véremet és megpusziltál, most pedig azt mondod, hogy vigyázzak magamra. Elkaptál valami vírust, vagy mi? - éreztem rajta, hogy zavarban van, de nem akarta kimutatni, inkább igyekezett piszkálódással elfedni.

-       Bele gondoltál, hogyha én beteg vagyok, akkor te is. - erre nem tudott mit mondani, vagyis inkább szerintem csak nem akart bele gondolni. - Mindegy, mindenesetre vigyázz magadra. Elvégre, ha neked bajod esik, akkor kiből fogok inni? A fiacskádból? - a végére elmosolyodtam, mert tudtam, hogy ez érzékeny pont nála. Ha a tekintettel gyilkolni lehetne, szerintem Key már legalább hatszor megnyúzott volna, kétszer kibelez és négyszer elvágja a torkom, míg alszom. Ám ennek ellenére mégsem bántott, úgyhogy ezt jó ómennek tudtam be.

-        Még mindig úgy vagyok vele, hogy ha egy ujjal is Taeminhez érsz, kiraklak a napra. Remélem világos voltam. - nem várta meg mit mondok, csak kiviharzott a szobából.

Az ereimben pedig szétáradt valamifajta különös üresség. Mint mikor az embert bezárják egy szobába és csak korlátozott mennyiségű levegője van. Mégis megpróbáltam kirekeszteni az érzést és felkapva a motyómat és kiléptem az ajtón. Lay a nappaliban várt. Nem kérdezett semmi én pedig nem akartam erőltetni a társalgást. Minden erőmmel azon imádkoztam, hogy ne valami konkurens személyt kelljen kifaggatnom, mert akkor nekem lőttek, és karóval a szívemben végzem.